Már rég kerestem egy olyan könyvet, amelyben zen történetek vannak, lehetőleg jó sok, vagy inkább rengeteg (azok a pársoros, hátbavágós, áramütés-szerű ráébredősek, mint amilyeneket Lóri küldött nekem még nagyon régen, hogy elmélkedjem rajtuk). És ezt a jópofa könyvet találtam, amiben az a rövid pár sor egy-egy oldalon, képregény formájában van elővezetve. Először picit furcsa volt, de aztán rájöttem, hogy sokkal, de sokkal szórakoztatóbb és mókásabb, mint csak olvasni a betűket. Az meg a legjobb, hogy a téma meg ugyanakkor komoly :-)))).2008. július 28. szombat
Korán indultunk Lórival megint, bár én útközben lemaradtam, mert utolértük Santiagót és beszélgettem vele. De az első faluban beértem őt, és lecséztünk egyet. Igazából ettől a naptól kezdődött a kávézás szokása, és ez azért fura, mert én nem szeretem a kávét, meg nem is bírom. De hálistennek lőre a cucc, így nem fogok rászokni. Viszont mindenki legnagyobb
megbotránkozására jól teletömöm cukorral, így leginkább kávészirupot fogyasztok, ami viszont már nem annyira kávé ízű, sőt még finom is :-))))))).Semmi különös nem történt ma, végig együtt haladtunk Lórival, egész korán megérkeztünk Mansillába. Annyi volt csak, hogy idefelé volt egy olyan, 17 km hosszú szakasz, amin egyetlen domb sem volt látható, csak a végtelen búzamezők, ami az én lelkemnek, ami (vagy aki, na ezen majd elgondolkodom :-)) a hegyekben és a folyton mozgásban lévő folyók mellett érzi otthon magát, szörnyű sivár volt.
A város csupa nyüzsgés. Egy középkori fesztivál zajlik éppen, reneszánsz kosztümbe öltözött
emberek járják az utcákat, zenészek (szintén kosztümös) szórakoztatják az utca emberét, hihetetlen jó a hangulat. A fő téren kirakodó vásár mutatványosokkal, pezseg minden.Megtaláltuk a szállást, bár akkor még nem volt nyitva, amikor ideértünk, úgyhogy kiültünk a közeli bár teraszára sörözni. Közben mások is megérkeztek, odacsapódtak hozzánk. A szálláson kiderült, hogy van egy uszoda is a városkában, amit a zarándokok ingyen látogathatnak, úgyhogy el is mentünk Lórival úszni egyet. Barbit is hívtuk, de arra hivatkozva, hogy fáj a lába meg dagadt, a szálláson maradt (pedig tök jót tett volna az uszoda a lábának, ráadásul volt valami
erős nyomású vízáram a medencében egy ponton, alig tudtam a rohadtul fájó lábamat fölé tartani). A legviccesebb az volt, hogy akkora Lóri haja, hogy nem fért rá a fejére a kötelező úszósapka :-))))).Felfrissülve mentünk vissza az alberguébe, ahol megbeszéltük a vacsora menüjét a többiekkel, majd Barbussal elmentünk bevásárolni. Estére már hulla fáradt voltam, úgyhogy nem vettem részt a főzésben (el is aludtam a várakozás közben a széken. A fáradtság egyébként napról napra egyre rosszabb. Azt hiszem azért fáradok el ennyire, mert nem tudom rendesen használni a
lábamat az ízületi gyulladás miatt, és ez kifáraszt, kicsit lelkileg is, nem csak fizikailag). Lóri főzött ismét, makarónit valami spéci szósszal, és hatalmas adag salátát is rittyentett hozzá Barbus. A svájci apácák is csatlakoztak, ők desszertnek görögdinnyével rukkoltak elő. A konyhában nagy volt a tumultus, két tűzhely volt, de mi azt nem tudtuk, hogy az egyik nem működik, és mivel a másikat elfoglalták olasz lányok, a nem annyira működőn kezdte Lóri főzni a tésztát, ami egyáltalán nem főtt meg még másfél óra múlva sem. Annyira ratyi lett, hogy még Lolónak se tudtuk odaadni, mert még ő sem ette volna meg :-))). Ettől a helyzettől meg idegbeteg lett Lóri (hát... még nem nagyon láttam idegbajosnak. De jó, hogy ő is emberből van... :-))). Hogy megmentsük a helyzetet, és vacsora is legyen, elszaladtunk Barbussal a vásárba igazi, kemencében sült lapos kenyeret venni, és azzal ettük a szószt. Így is király volt.Vacsora után azt terveztük, hogy mindannyian kinézünk a fő térre, de belebotlottam Olivierbe, a
francia katolikus papba a lépcsőfordulóban, feltettem neki pár provokáló kérdést büszkén viselve a jin-jang jelet a nyakamban :-)), elmondtam szerintem mi a probléma a katolicizmussal ámblokk, és azt vártam, hogy megbotránkozik, de legnagyobb meglepetésemre egyetértett. Na így kezdődött egy többórás beszélgetés, aminek következtében minden megbeszélt programról lemaradtam, de nem bántam. Még sütött a nap, amikor elkezdtünk beszélgetni, és koromsötét volt, amikor abbahagytuk...Éjjel nem sikerült EGYÁLTALÁN aludni, több okból sem. Egyrészt a hálózsákom tele volt a Bercianosban összeszedett ágybogarakkal, amik
csípnek, mint a rosseb, egyetlen pillanatra sem tud az ember elaludni tőlük, ha viszont kitakarózol, akkor meg hideg van :-S. A súlyosabb probléma az a fesztivál ténye és az ehhez kapcsolódó szokások volt. Ugyanis a spanyolok olyan fajta emberek (ezt már Pamplonában is megfigyeltük, amikor reggel 1o-kor már el voltak ázva, illetve még mindig, az előző estéről), hogy ha buli van, akkor nem nünükéznek, hanem nyomatják keményen. Reggel 6-ig egyfolytában ordítottak, üvöltött a zene a szomszéd házban illetve az utcán (sajnos a szobánk ablaka pont a fő utcára nyílt, esélytelen volt bármiben is reménykedni). 1/4 1-kor egy magyar pár, Rita és Gábor elindultak (ők is a bogarak áldozataivá váltak, főleg szegény Rita) és inkább bevállalták az éjszakai gyaloglást Leonig. Legszívesebben velük mentem volna, annyira szenvedtem (meg marhára
vonzott is a kaland, szeretnék legalább egyszer éjszaka gyalogolni a Caminón), de maradtam. Gyöngyi, egy másik magyar lány volt még a szobában, ő is a bogarakkal harcolt, ő is maradt.Ami érdekes volt, hogy nem is annyira a kinti zene-bona miatt nem tudtam aludni, mint inkább a benti horkolók miatt, de amikor nagyon hangossá vált a zene-bona, elhallgattak a horkolók :-))))).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése