Beteg világ - A hullám megvilágosodása

A helyszín újra csak a békásmegyeri HÉV. Egy négyszemélyes kis ficakban ültem le egyedül, nem az ablak mellé, hanem az ülésnek a kocsi belsejéhez közel eső felére. Egyszer csak látom, hogy egy lány tart felém szemből közeledve. Láthatóan velem szemben tervezte leülni. Már épp befordult volna, hogy letegye a hátsóját az ülésre, amikor is megjelent a semmiből nagy hirtelen egy hatvan év körüli, erősen szőkére festett, de nem mentálisan zavarodottnak kinéző nő, és derült égből villámcsapásként valamint a mennydörgést is beleértve levágta magát az ülésre, pont mielőtt a lány elkezdett volna a landoláshoz készülni. És nem úgy, hogy a lány is elférjen aztán mellette, hanem velem szemben, a kocsi belseje felé, mint én. A mellette levő hely az ablak mellett ugyebár üres maradt. A lány pedig szeretett volna leülni, ha már eddig eljött, úgyhogy:
Lány: - Elnézést, beljebb menne?
Nő: - Nem. Ott is van hely, üljön oda! Én is vettem jegyet, én ülök itt! - és azzal a kocsi másik végében lévő pár üres ülésre mutatott. Én megszólalni sem bírtam, csak hatalmas szemeket meresztve nyíltan a nő arcába bámultam ekkora bunkóság hallatán.
Nő: - Otthon, anyukádat bámuld! - erre már a fejemet is elkezdtem mosolyogva csóválni. - Anyukádnak csóváld a fejedet! Az az, nagyon szép arcot vágsz! - azzal fejét annyira felvetette, hogy az orra 9o fokos szöget zárt be a padlóval, hirtelen fejmozdulattal tüntetőleg kifelé kezdett bámulni az ablakon. Majd amikor leszállt, még úgy ment el mellettem, hogy jól meglökött a táskájával...

Tényleg ennyire nem normálisak az emberek? Pedig ezen a példányon se látszott, hogy egyébként betegesen kukkú...

***

Délutáni csúcsforgalom, emberek serege sietett volna haza munka után fáradtan, gondolom éhesen (ha csak magamból indulok ki), és hogy végre szeretet és az otthon melegsége vegye körül őket. Ámde lezárták a fél várost valami delegáció nagyszabású vonulása miatt. A nyugati átjárón kilométeres kocsisor, az egyik kereszteződésben keresztbe álló rendőrautó biztosította, hogy senki ne haladhasson tovább, amíg az a pár nagyfejű komótosan el nem autókázott. Akik messze vesztegeltek, nem látták, hogy miért áll a sor, ahogy azt sem, hogy a kereszteződésben rendőr irányítja a forgalmat. Csak annyit láttak, hogy a lámpák működnek, a sor viszont csak nem akar mozdulni. Már jó pár perc eltelt, senki nem értette a megposhadt állóvízhez hasonlítható szitut, amikor is az egyik idegbajos sofőr elkezdte nyomni a dudát. A többi idiótának se kellett több, mint a süket a csengőt, rátapadtak a dudájukra, és nyomták, csak nyomták... Kézzel fogható és nyomasztó volt az a feszültség, ami kollektíven áradt a környék autósaiból, és noha nekem semmi bajom nem volt, elkezdett veszettül kalapálni a szívem. És megint megerősödött bennem az érzés, hogy minél előbb elmenekülni ebből a bolondok házából vidékre, nem is akarok őszig várni. Minél előbb, annál jobb a lelkemnek. Nem lehet ilyen hektikusan létezni. Ilyen zajban, észvesztő tempóban, állandó pörgésben. Még ha nem is akar az ember részt venni ebben az örökös rohanásban, az ezzel járó rezgést nem tudja elkerülni, hiszen minden energia, és lehetetlen, hogy ne hasson, hacsak nem áll valaki már a tudatosság olyan fokán, hogy simán ki tudja kapcsolni a diliházat maga körül. Sajnos én még ezt nem tudom megcsinálni minden pillanatban, úgyhogy a menekülési útvonalat kell igénybe vennem (na nem mintha annyira sajnálnám a dolgot persze...) legalább olyan tempóban, mint amennyire idegesek voltak ma ezek a kedves emberek, ahogy türelmetlenül őrjöngve várakoztak a kocsijaikban... :-)))

***

A hullám megvilágosodása

- Ó, mennyire szenvedek! A többi hullám olyan nagy, én pedig egészen kicsike vagyok. Némelyik hullámnak olyan jól megy, én pedig egy kis senki vagyok.
- Azért gondolod, hogy szenvedsz, mert még nem láttad meg tisztán valódi arcodat.
- Nem hullám lennék? Akkor hát mi vagyok?
- A hullám csak átmeneti alakod. Valójában víz vagy!
- Víz?
- Ha megérted lényegedet, azt, hogy víz vagy, nem zavar többé, hogy milyen hullám alakját öltöd magadra, és nyomban szertefoszlik a szenvedésed.
- Értem. Én te vagyok és te én. Valamennyien egy nagyobb létező részei vagyunk!

Az emberek önző módon azt vélik, hogy egyedül, elszigetelten állnak a világban. Más emberekkel hasonlítgatják össze magukat, ezért azt hiszik, hogy szenvednek. Valójában mindenki az egységes természet része.