Leon

2oo7. július 29. vasárnap

Ez volt a Camino legszörnyűbb napja eddig, minden szempontból. Mivel mondhatni nem sokat aludtam éjszaka, ezért rohadt fáradt voltam reggel. Az élethez se nagyon volt kedvem. Barbi és Gyöngyi is velünk tartott. Hát... ma nem tudtam sietni, folyton lemaradtam, úgy vonszoltam magam, mintha legalább egy 1oo kilós zsák lett volna a hátamon. Iszonyú volt. Legszívesebben minden 3 méteren lefeküdtem volna az út közepére aludni. Állandóan rám kellett várniuk a többieknek, vicces volt, hogy pont rám... Rossz volt.

Leonba nagyon korán beértünk, már kb fél 1o-kor, és beültünk egy bárba kávézni. Ittam egy szokatlanul erős kávét, és attól meg egész nap annyira rosszul voltam, hogy percenként úgy éreztem, hogy menten kidobom a taccsot. Na, gyönyörű nap volt, mondhatom!

Ahogy a szállás előtt várakoztunk arra, hogy kinyissák, összefutottam régi ismerősökkel, ez legalább jó volt. (Viccesnek hat, hogy a kétheti ismeretségeket már "réginek" titulálja az ember is. Hát... ha a hasonlat léptékével nézzük a dolgot, akkor az már egy fél emberöltőnyi ismeretség, az meg azért elég hosszú.) A szállás állati rideg, 15o ember fér el, majdnem voltunk is annyian. Mivel Benedek-rendi apácák a szállás fenntartói, nagyon szigorú szabályok vannak itt. Pl hogy a női részleg a földszinten van, a férfi pedig az emeleten, tilos betenni a lábát az embernek az ellenkező nemű részleg helyiségébe. De még csak a közelébe sem! (Úgyhogy Lórival meg kellett beszélni egy találkozót a szállás előtt, és nem tudtam szólni neki, hogy késni fogok, mert nem volt telefonom, és nem mehettem oda hozzá. Őrület.) Miután becsekkolsz, elkísérnek a helyedre.

A szoba, amiben végül ágyat kaptunk, kb 5o fő befogadó képességű, sűrűn egymás mellé tett emeletes ágyak rengetegével. Én kb a közepére lettem elhelyezve, a két végét nem láttam, olyan hosszú. Mellettem a jobboldalon közvetlenül egy ágy, az enyémhez tolva mintegy franciaágyként, egy vadidegen hálótárssal (na ilyenkor azért örülök, hogy egynemű a szoba... Nem tudom, hogy Lórin kívül szívesen hálnék-e bárki más hímneművel ilyen szorosan magam mellett. ÉS! Vele se szívesen, csak ha muszáj lenne). Aztán balra egy kicsi asztalnyi hely, és a következő emeletes ágy. Oda Barbus került (amilyen szörnyen horkol szegény nem bánom, hogy nem ő került közvetlen mellém), és a lábamnál is két emeletes ágy egymás mellett összetolva. Ami nagyon érdekes, hogy eszembe jutott Klaudia, a német lány, akivel egyszer olyan jót dumáltam, miközben Barbusra vártam az út szélén. Arra gondoltam, hogy mennyire jó lenne megint beszélgetni vele, amikor egyszer csak megjelent, és lecuccolt a lábamnál lévő ágyra... Nagyot beszélgettünk megint, ez is jó volt.

Amint bejutottunk a szállásra és megfürödtem, kipróbáltam azt a nagyon gonosz módszert, amivel állítólag meg lehet szabadulni az ágybogaraktól. Még egy olyan éjszakát, mint az előző volt, az életben nem szeretnék. Kértem a szállásadótól egy fekete szemeteszsákot, belegyömöszöltem a hálózsákomat, jól bekötöttem, és kitettem a tűző napra egész napra. Ha ezt a tortúrát egyetlen ágybogár is túléli, megérdemli, hogy jutalomból egész éjjel kajálhasson belőlem. Napon kb 42 fok volt, a fekete zsákban ennél legalább 2o-szal több, ha nem többel. Aztán amikor már eleget főttek (ezt órákban kell gondolni, mert közben városnézni is elmentünk, mostunk, satöbbi), akkor meg kiterítettem a zsákot székekre, még mindig a tűző napon. Biztosra mentem.

Délután elmentünk megnézni a katedrálist. Hát, láttam már néhány katedrálist és nagyobbacska templomot életemben, de ehhez foghatót nem nagyon. Egyike a leggyönyörűbb gótikus építményeknek, ha nem A leggyönyörűbb. Elállt a lélegzetem tőle. A burgosi ehhez képest nudli. Na ez a gyönyörűség legalább kompenzálta a hányattatottság érzését. Útközben láttunk egy Gaudí tervezte épületet is, na hát az meg aztán a szívem csücske, mindig is imádtam a stílusát. Elneveztem a "habcsókos" Gaudínak.

Aztán azon tanakodtunk Barbival, hogy megint alaposan megszívtuk, mert vasárnap lévén semmilyen bolt nem volt nyitva, így nem tudtunk kenyeret venni másnapra. Én meg elindultam felfedező körútra egy valahonnan szerzett térképpel a kezemben, enyhén szólva is hiányos spanyol tudással a fejemben, és bevetettem magam a házak közé a város sűrűjébe. Követtem a térképet. Szieszta idő kezdett lenni, mert alig volt ebben a nagyobbacskának mondható városban teremtett lélek. Aztán rátaláltam egy őslakosra, aki annyira, de annyira próbálta elmagyarázni, hogy hol található az egyetlen éjjel-nappali... Előzőleg ugye elrebegtem a varázsmondatot: "Dónde puedo encontrar una tienda para comprar comida?" (Hol találok egy boltot, ahol ennivalót vehetek?) Hú de mondta utána! Csak úgy pergett a nyelve, hevesen gesztikulálva mellé. Egy darabig mosolyogva hallgattam, aztán elmondtam angolul (de akár magyarul is mondhattam volna, mert kb ugyanennyire értette volna) a szörnyű igazságot. Mindegy, akkor a térképre hagyatkozott, megmutatta az utat, aztán elköszöntünk. Kb 1o perc múlva megtaláltam a boltot, és még nyitva is volt. Egyébként el sem kellett volna mennem odáig, mert egy újságárusnál is kaptam egy vekni kenyeret, legnagyobb meglepetésemre. A boltban viszont nagybevásárlást végeztem, amit roppant imádok, mert így másnap mindig cipelni kell a kaját, ami kb 3 kilóval nehezebb zsákot jelent. És ez nem annyira buli.

Este volt a nap fénypontja. Volt ugyanis egy zarándok áldás a templomban, amit az apácák adtak. SZÖRNYŰ VOLT!!!!! Ellentétben az eddig megszokott halványszürke (bercianosi ágoston-rendiek) vagy kék alapon pöttyös (svájciak) ruhákkal ezek a benedek-rendi kedves lények totál feketében járnak és hihetetlen szigorúak. Nahát a kápolnájuk meg ráadásul ijesztő is. Három koromfeketébe öltözött alak volt egy sötét oltáron. Nyomasztó volt nagyon. Aztán ahogy az egész "áldás" lezajlott... Betotyogtak, teljesen elszeparálva tőlünk, hogy ne is lássanak minket, elénekelgettek alig hallhatóan valami énekeket spanyolul, aztán nekünk is kellett valamit alakítani szintén spanyolul, egy kedves szó és mindenfajta emberi megnyilvánulás nélkül, aztán kitotyogtak. Rideg és nyomasztó volt az egész. Egyszer csak elkezdtünk vigyorogni Lórival egymás mellett ülve de tök függetlenül egymástól, mert meg sem mertünk szólalni. Nekem egy pingvines vicc jutott az eszembe (már nem emlékszem melyik), neki meg az volt a gondolata, ahogy a három fekete alakot nézegette az oltárnál, hogy "Úristen! Ezek a Batmant imádják!". Ezt csak másnap merte elmondani, azért még akkor is ütős volt. Szóval nagyon komolyan vettük az egészet. Dehát egyszerűen képtelenség volt komolyan venni. Csak azt sajnáltam (meg nem csak én), hogy nem tudtam előre, hogy ez várható. Mert akkor azt hiszem inkább a katedrálisba mentem volna misére...

Éjjel viszont hatalmasat aludtam, egyetlen csípés sem volt vagy viszketés vagy bárminemű bogár származék. Reggelig fel sem ébredtem.