Foncebadon

2007. augusztus 1. szerda

Simon keltett úgy, hogy megbökdösött az ujjával (:-)))) még csak 21 éves, az ártatlan, tiszta fajtából...). Hihetetlen jól aludtam, tök nyugodtan (a tegnapi zaklatott parához képest főleg jó). Együtt indultunk hárman, Simon folyton fényképezett, főleg a gyönyörű napfelkeltét, Nicholas meg őrült japán turistának hívta. Minden áldott reggel kb 2o fotót csinált a napfelkeltéről. Hogy hogy fogja őket beazonosítani évek múlva... na hát ez rejtély. Egy közös fotó után ők elsiettek, és volt egy olyan érzésem, hogy már nem fogom látni őket. Talán soha. Ettől el is szomorodtam.

Az általános rosszkedv velem maradt, és párosult egy megfoghatatlan, de erőteljes félelem érzettel, és fizikai rosszulléttel. 14 km után Rabanal del Caminoban letelepedtem, és úgy döntöttem, hogy megvárom Lórit, és visszacsatlakozom hozzá. Még nem értem meg lelkileg arra, hogy egyedül bolyongjak. Rettenetesen fáztam, és rosszul voltam, mert előző nap sikerült összeszednem egy enyhe napszúrást, és így ültem 2 órát egy fal tövében a földön. Az jó volt, hogy azok a vándorok, akik mögöttem jöttek, majdnem mindannyian lepihentek kicsit, és odaültek hozzám. Amikor nem jött senki, próbáltam naplót írni, de nem mozogtak az ujjaim a hidegtől. Aztán megjelent végre Lóri, nagyon megörültem neki. Kicsit leült, de továbbment a következő faluig. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak. Volt egy olyan érzésem, hogy Eric Rabanalban fog megszállni, de igazából nem volt kedvem ott éjszakázni. Mindegy, mondtam Lórinak, hogy várok egy kicsit, mert tudom, hogy jönni fog, beszélek vele, és majd jövök én is Foncebadonba.

Vártam még egy órát (de még nagyon korán volt persze), aztán elindultam. Hát... nem vagyok valami türelmes, biztos nem kellett volna estig várni, csak hát nem volt kedvem ottmaradni. A séta az egyik legcsodálatosabb volt, felfelé a kezdődő hegyekben, fákkal, felhőkkel és rengeteg felismeréssel. Pl felismertem azt, hogy abszolút társaslény vagyok, és nem az a magányos farkas, akinek néha képzelem magam. Persze fontos sokszor egyedül lenni, de nem mint alap állapot. Az sem véletlen, hogy mi a foglalkozásom, sok ember vesz körül, és folyamatosan kommunikálok. És ugyanez jellemző a magánéletre is. Szükségem van arra, hogy szerethessek és viszont szeressenek (lehetőleg úgy, ahogy nekem is jó), hogy saját gyerekeket egyengethessek az útjukon (ÉÉÉS!! tudatosságra taníthassam őket, hogy nekik ne harminc körül kelljen megtanulniuk azokat a dolgokat, amikre nekem nem volt ki felhívja a figyelmemet előbb :-))))))). Arra is szükségem van, hogy ebben a furcsa és néha nagyon idegen világban, ahol a házasságok több mint fele válásba torkollik, egy boldog, szeretetteljes és meleg légkörű családot hozhassak létre és tarthassak fenn, ahova minden családtag szeret tartozni. Tudom, hogy ez munka, dehát mi nem az? És ki bánja? Semmi nem megy magától, mindenért dolgozni kell és áldozatot hozni, de mi érdemesebb annál, minthogy olyan emberekkel együtt lenni, akik boldogok együtt és odafigyelnek egymásra, és ráadásul félig a te testedből öntődtek formába?

Aztán sajnos az a tragikus felismerés is megerősödött bennem, hogy csak akkor hiszek Istenben, az univerzumban, a sorsban vagy mindegy hogy hívjuk, ha úgy mennek a dolgok, ahogy én szeretném. Pedig hát a hit ugye pont nem erről szól... Ha szenvedés van, akkor már nem bízom meg abban, hogy épp ezzel együtt halad minden jó felé. Azért már lett ezen a bizalmatlanságon egy kis rés, mert ugyan még a saját egómból kiindulva vasmarokkal ragaszkodom akkor is dolgokhoz, amikről már tisztán látom, hogy nem vezetnek sehova. Tehát már legalább látom, ha nem is engedek a 21-ből. Azért mégis még a mindennél is megpróbálok többet tenni, hátha mégis sikerül, ha még többet teszek érte (akár erőn felül is, vagy olyan módon, ami más szemében megalázó) és pont azzal a lépéssel érem el a célomat. Konkrétan most ez a várakozás a példaértékű eset erre (de ezer más dolog volt már az életben, ha csak a tudatos életemet nézem, vagy az elmúlt 3-4 hónapot, már akkor is). Éreztem, hogy nincs helye a találkozásnak Erickel, azt is, hogy abban a faluban fog megszállni, és vártam is, és csak egy jó idő elteltével engedtem át az irányítást és indultam tovább. És aztán jött egy Marie nevű lány (akivel Leonban találkoztam), aki elmondta, hogy igen, Eric Rabanalban maradt... Na viszont az, hogy végül azért mégiscsak hallgattam a belső irányítóra, az már egy lépésnek számított, legalábbis így éltem meg. Biztos ezerszer lesz még, hogy nem lépek még ekkorát sem, a kicsinek is örül az ember.

Marie-val egyébként nagyon jót beszélgettem, és a beszélgetés alatt döbbentem rá arra, hogy Santa Catalinába pontosan azért kellett mennem, hogy ezeket az érzéseket és felismeréseket megtapasztaljam és meglássam, és a megfelelő következtetéseket levonjam. (Mindig azt szoktam mondani, hogy az élet egy puzzle, ahol az események a darabok, amik mindig utólag kerülnek a helyükre, és sokszor retrospektíve jövünk rá látszólag teljesen különböző események közötti összefüggésre. Ha én akkor nem megyek oda, akkor nem ismerem meg ezt, ha nem ismerem meg ezt, akkor nem találkozom azzal, ha... stb. És lehet, hogy a maguk idejében teljesen véletlennek tűntek dolgok, PEDIG VÉLETLENEK NINCSENEK! Mert aztán később rájössz, hogy minden aranyszálon összefügg.)

(Itt zárójelben megjegyzem, hogy igen, majdnem végigagyaltam a Caminót, és majdnem egy újabb évnek kellett eltelnie, hogy a lényeget megtanuljam, azt, hogy agyalás helyett inkább érezzek, és ne az elmémet nyissam meg és használjam az érzések feldolgozására, hanem a szívemet inkább, hiszen azok a felismerések, amik akár a Caminón, akár azóta értek utol csakis a gyakorlatban érvényesek, az agyalás pedig nem gyakorlat, hanem bölcseskedés, ami szart sem ér, ha az ember közben meg szenved, mint a kutya. Ott kezdtem el megtapasztalni azt, amikor tényleg elenged az ember minden akarást, és azt mondja, hogy csessze meg! Ha nem akar alakulni a dolog, akkor nyilván azért nem, mert nincs is helye a dolognak. Erőltethetünk dolgokat, futhatunk pár kört, ám SEMMI, DE SEMMI NEM FOG VÁLTOZNI, HA ANNAK NINCS HELYE. Nem tehetünk mást, mint hallgatni a jelekre, és hagyni, hogy minden úgy történjen, ahogy történnie kell. Ha a jelek azt ordítják, hogy az embernek nincs már dolga egy másikkal vagy egy helyzettel, akkor megfeszülhet, akkor sem lesz. Nem véletlenül. Kár, hogy ez az élmény a mai napig elfelejtődik, újra és újra meg kell tanulni, fel kell idézni, mert a vágyak nem könyörülnek, és nem adnak teret a belátásnak. Zárójel bezárva.)

Azt is érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen az amikor nem próbálunk meg gondolkodni a másik fejével, és nem próbáljuk meg kitalálni, hogy vajon miért csinálta vagy nem csinálta ezt vagy azt, hanem nemes egyszerűen elfogadjuk, hogy ÍGY VAN ÉS KÉSZ! Tök mindegy is, hogy miért. Nem láthatom az összefüggéseket, és nem is biztos, hogy látnom kell. Na ilyenkor kell hinni és bízni, hogy minden, számunkra kellemetlen vagy érthetetlen dolog mögött van egy összefüggés, ami miatt annak a dolognak éppen úgy kell alakulnia, ahogy alakul. Lehet, hogy később kiderülnek az okok, de az is lehet, hogy nem. Ha nem firtatjuk az okokat: na ez a hit. Na és nekem ez megy még bazi nehezen, mondhatnám sehogy se, csak pillanatokra. A logikusan folyton elemző elmém csak akkor fogad el dolgokat, ha látja a miértjüket, hogy merre tartanak, és ha bebizonyosodik róluk, hogy van létjogosultságuk. Mint egy őrmester.

Ma kifejezetten féltem, amikor az jutott eszembe, hogy mi lesz, ha hazamegyek ebből az Édenből. Lórival mindketten ugyanazt fogalmaztuk meg: hogy már nem mehet ugyanúgy az életünk, mint a Camino előtt. Egyszerűen az az élet már nem elég. Nem is tudom mihez hasonlítani. Talán ahhoz tudnám, amikor egy ételbe csak sót teszel, akkor is finom lesz, de ha egy csipetnyi cukrot is raksz bele, akkor megbolondul picit a cukortól, és sokkal intenzívebben fogod érezni az ízeit. Én most nagyon félek, hogy mi lesz otthon... Megint bennem van az a hülyeség, hogy az én irányításommal változnak majd a dolgok, nekem pedig fogalmam sincs, hogy min kellene változtatni, főleg hogyan... Pedig csak el kellene engednem az egészet, és hagyni, hogy minden alakuljon. Megfogalmazni persze, hogy szükséges a változás, aztán rábízni a kulimunkát a sorsra. És ez mindenre érvényes. Elengedés... hú, de nem könnyű.

Na és akkor a szállás. Már több km-ről láttam egy hatalmas feliratot az albergue falán. Nem tudtam kivenni a betűket, de sejtettem, hogy az lesz az. Aztán amikor beértem a faluba, kiderült, hogy 3 szállás is van, és érdekes módon csak abba az egybe mentem be, amelyikben Lóri már letelepedett. Valahogy tudtam, hogy abban lesz, ez nem is volt kérdés. A helynek egyébként nagyon kellemes, kifejezetten falusias atmoszférája van rengeteg kecskével, és az infrastruktúra majdnem teljes hiányával. A szállás előtt van egy pad, kiültünk beszélgetni páran, de hihetetlen forróság van. A jó viszont az, hogy a cuccos kb 1o perc alatt szárazra aszik. A szálláson masszás működik, és egy biobolt (elképesztő!!). Nem rossz, na!

Pont lenn lébecoltam a földszinten (a szobák az emeleten vannak), amikor láttam, hogy Barbus meg Attila elsétálnak a szállás előtt. Utánuk szóltam, kiderült, hogy arra gondoltak: továbbállnak a következő faluig. Aztán elmondtam nekik, amit még tegnap Andrea mondott nekem, hogy azon a helyen se víz, se villany, se wc, semmi az égvilágon, lehet, hogy annyira nem buli... Úgyhogy lecuccoltak, maradtak ők is.

Holnap Cruz de Ferro napja. Még jó, hogy idejöttem Lóri után, mert ő mondta el a butus kis fejemnek, hogy mi is az a Cruz de Ferro, és hogy az a szokás, hogy a vándorok köveket visznek oda, amely a terheiket jelképezi, aztán ott leteszik. Eredetileg otthonról kellett volna hozni, de innen is vihető, az ugyanúgy érvényes. Na nekem egy jó nagy kell, ahogy elnézem magamat... Arra gondoltam, hogy egy fehér követ szeretnék felvinni, és ahogy ezt elgondoltam, pont találtam is egy jóképűt. Igaz, hogy földig húzza a zsebemet, de úgyis csak pár kilométert kell cipelnem, aztán megszabadulhatok tőle. Nemcsak átvitt értelemben teher, hanem valóságosan is :-)))).

Este alig tudtam elaludni, mert a kedvenc spanyolok ott ordítoztak az ágyam mellett közvetlenül.