Cím nélkül

Kaptam ma egy nagyon kedves emilt Siriustól. Azt írta, hogy kicsit aggódik, hogy hova tűntem, ez nem rám vall... merthogy bőszen azt ígérgettem, hogy amikor odalesz a vizsgaidőszak (márpedig az súlyosan odavan pont két hete), akkor mindenképp írok majd, lévén, hogy több időm lesz...

És ez így is lett. És aztán mégse írok. Sok oka van ennek. Az egyik, hogy most végre van időm moziba, csavarogni, biciklizni, kirándulni vagy kiállításokra menni, és hát inkább odamegyek, mint a gép előtt kuksoljak. És sajna mostanában olyan kérdésekben sem a bébi javára döntök, hogy olvasás versus blogírás, vagy filmnézés versus blogírás, és még sorolhatnám. És, őszintén, ezt én annyira, de annyira nem bánom! Előfordul, hogy napokig nem kapcsolom be, aztán meg tornyosulnak az emilek, amikor meg végre igen. Hát most ez van. Az íráshoz nekem ihlet és külső inspiráció kell, amit több forrásból kapok - amikor bugyognak ezek a források. De most még csak nem is cseperegnek, és ezt sem bánom. Sőt!

Nincs kedvem okoskodni sem, mert csomó mindenről, amit szentül hittem igaznak és üdvösnek még nemrég is, kiderült számomra a közelmúltban, hogy hatalmasat TÉVEDTEM, és amiket viszont a régi dolgok helyett találtam - nem érzem szükségét annak, hogy megosszam. Nem azért, mert nem lenne publikus - ugyanezekről írtam régebben folyamatosan - hanem mert nem tudom megfogalmazni őket, és mert NEM IS KELL. Ez volt egyébként a legnagyobb felfedezés, amit az elmúlt időben tettem. Valahogy most elmúlt a szószátyárság, ami eddig folyton ideültetett a géphez. Csak érzések vannak, amiket igyekszem nem szavakba önteni, csak megélni. Azt sem érzem most valahogy fontosnak elmondani, hogy miket olvasok. Mindegy.

Aztán az az érzés is gyökeret vert bennem, hogy ha valaki okosságokat akar olvasni, vagy szüksége van valamilyen bölcsességre, azt nem pont tőlem kell megtudnia, mert nálam sokkal, de sokkal okosabbak leírták már ezeket a gondolatokat, én is tőlük tanultam (az mindig más kérdés persze, hogy a fejben lévő tudomást mennyire ültetjük át a gyakorlatba, mert csakis ez számít - na tessék! Megint egy okosság, mégsem bírom ki úgy látszik...), hatalmas a választék a könyvesboltokban. Tanúja voltam többször is az elmúlt időszakban mások olyan - akár krízis - helyzeteinek, amikor egyszerűen nem tudtam mit mondani. Tudtam, hogy ott, akkor úgysem jutna el az üzenet, mert nem volt kész rá a másik. Csak üres, álszent okoskodásnak hatott volna minden szó, még akkor is, ha később kiderül majd, hogy igaz és építő. Tudtam, mert bennem is lassan változtak ugyanezek a dolgok korábban, és a saját szenvedéseimmel cáfoltam volna meg a saját szavaimat. Kész kell lennie az embernek, nyitottnak és keresőnek kell lennie, és a legfontosabb, hogy neki magának kell kérdeznie, belső indíttatásból. Egyedül akkor befogadó, és még úgy is nagyon nehéz a változás, ha megvan a hajlandóság. Ha meg még nincs is, akkor meg kicsit falra hányt borsó effektus minden közlés - azzal együtt, hogy természetesen minden elhangzott vagy leírt szó fontos, mert egyszer célba ér, bár lehet, hogy csak 2o év múlva, ha akkor lesz kész rá az illető. Még akkor is érdemes persze elmondani, ha azonnal nem hat. Sokszor álltam úgy olyan történésekkel szemben, amiket magam is megéltem már, hogy mégsem tudtam mit mondani a másiknak, mert tudtam, hogy nekem is irtó nehéz volt túljutni rajtuk (azzal a pár dologgal kapcsolatban pedig, amiken még mindig nem sikerült, megtanultam elfogadni azt a tényt, hogy vannak olyan "maradványok" a múltból, amik életem végéig el fognak kísérni a súlyuk miatt, de hogy ez egyáltalán nem baj), és mert tudtam pontosan, hogy mit érez a másik, és hogy azokat az érzéseket nem lehet okosságokkal kiváltani, hanem meg kell élni azokat a maguk teljességében és mélységében, bármennyire is fájdalmas, ÉS ADDIG, AMÍG CSAK OTT VANNAK. Elkerülhetetlen. Illetve elkerülhető, csak megnyomorít lelkileg. Ezt mostmár végre tudom, és azóta csak üres szövegelésnek érzek mindent, ami mást állít. Ami azt mondja, hogy az ember ne vegye tudomásul az érzéseit, vagy hogy majd más, hasonló dolog orvosolja a problémát - mert csakis a megélés és elfogadás orvosol mindent, és nem a menekülés vagy a pótszer, vagy a magunkra erőltetett bármilyen érzelem.

(Visszaolvasva megint okoskodásnak hat ez az egész, és pont ezekről nincs kedvem írni, mert ezek a felismerések annyira gyönyörűek voltak, hogy árulásnak hat minden ezekről leírt vagy kiejtett szó.)

Azt viszont nagyon szívesen megosztom, hogy a Millenáris Parkban még egy pár hétig nyitva lesz a Csodák Palotája, ahol szombaton újra kisgyerekként játszhattam önfeledten. Nagyon nagy móka az egész, mindent, de mindent kipróbáltam!!!! (Ja, nem. Bocs. Egyet nem, mert hosszú sor állt ott. Ez egy egykerekű bicikli volt a magasban egy kötélen.) Viszont teljesült egy régi álmom, az, hogy héliumot szipákoljak és olyan hangon beszéljek. Volt egy félórás előadás fizikai kísérletekkel, és megkérdezte az előadó, hogy nincs-e olyan, aki kipróbálná a héliumos lufit. Rögtön a magasba lendült a kezem (majdnem leszakadt a vállamról. Én voltam az egyetlen jelentkező, nem is értem miért...), és már rohantam is a színpad felé, hogy elszórakoztassak a Vizipók csodapók hangommal kb 5o vadidegent :-)))). Nagy élmény volt, hallhatóan nekik is.

Biztos fogok majd megint máshogy is érezni az írással kapcsolatban, meg hát megígértem Siriusnak a telefonban, hogy nem hagyom abba az írást, és tuti múzsám is akad majd újra, aki inspiráljon, és akkor majd megint előtör belőlem a most szunnyadozó szószátyár énem, ami aztán megint meg akar majd állandóan nyilvánulni, és akkor... szerintem fogok én még itt okoskodni!

Addig is a Caminós naplót azért majd folytatom. :-))))