Santa Catalina de Somoza

2oo7. július 31. kedd

Reggel ismét együtt indultunk Lórival, de csak 6-kor sikerült elindulnunk. Odaadta még este a telefonját 5 órára ébresztőre állítva, de kikapcsolva, így amikor megszólalt az ismeretlen hang fogalmam sem volt félálomban, hogy honnan jön és mi az, azt gondoltam álmodom csak. Legközelebb, amikor kinyitottam a szememet, már fél 6 volt. Na ezért sikerült csak ilyen későn elindulni.

Hospital de Orbigóba érve kerestünk egy bárt, ahova beültünk lecsézni. Pont ott ült az óbégatós néni. Azért hívjuk óbégatósnak, mert állandóan azt csinálja, hogy az országút mellett megy kitárt karokkal, és torkaszakadtából ordít. Én még nem hallottam, de Barbi panaszkodott már rá, többször volt hozzá szerencséje. (Egyébként is mindig furcsán viselkedik. Bercianosban pl mezítláb jött el a templomba.) Szóval kiderült róla, hogy francia, és az, hogy egy évig kómában volt, már lemondtak róla, de felébredt és teljesen egészséges maradt (hát a furcsaságait leszámítva persze), ezért ordít nap mint nap kitárt karokkal, hálát adva a sorsnak és Istennek, - akiben a felébredése után kezdett hinni - a csodás megmeneküléséért. Elénekeltük neki az egyik kedvenc nótámat, a Mon coeur-t franciául, aminek az volt a hatása, hogy hangosan sírva fakadt örömében, nekünk meg elszorult a torkunk.

(Azóta is nagy hatással van rám ez a nóta meg egy másik, az Ubi caritas kezdetű. Mindig viszket a torkom, amikor elénekeljük a kórussal.) Mondjuk nem csoda, nagyon szép szövege van:

Mon coeur se recommande a vous,
Tout plein d'ennui et de martyre;
Au moins en dépit des jaloux
Faites qu'adieu vous puisse dire!

Ma bouche qui savait sourire
Et conter propos gracieux
Ne fait maintenant que maudire
Ceux qui m'ont banni de vos yeux.

Sajnos nem tudom lefordítani, mert nem beszélek franciául, aki esetleg hamarjában tud egy fordítást, azt megköszönném. Az biztos, hogy szerelmes szöveg. Találtam egyébként a youtube-on 3 felvételt, de egyik szörnyűbb volt, mint a másik, nekünk pedig nincs belinkelhető sajnos.)

Továbbálltunk hát, otthagytuk a francia lányokat a bárban sírdogálni, útközben pedig találkoztunk egy erősen sántító hölggyel az erdőben. Megkérdeztük, hogy segíthetünk-e valamit, és hogy rendben van-e vele minden, van-e kenőcse, ragtapasza stb, mire elkezdett sírni, és elmondta, hogy rossz napja van. Úgy látszik ma ilyen hatással vagyunk az emberekre, mindenki sírni kezd.

Nagyon hamar Astrogába értünk (nem meglepő a nagyon hamar, Lórival csak rohanni lehet. Néha már nagyon gyors nekem a tempó, ha meg lemaradok megkérdezi mi baj van), megpróbáltuk elintézni a repülőjegyet mind telefonon, mind pedig utazási irodába betérvén. Semmi siker. Mostmár lassan el kell dönteni, hogy a sorsra bízzuk-e magunkat, vagy sürgősen veszünk másik jegyeket, ezeket veszni hagyva. Ez borzasztóan felbosszantott. Ilyen hangulatban döntöttem úgy, hogy nem maradok, hanem továbbállok. Pedig itt is van gyönyörűséges Gaudí épület!

Pihentem egy kicsit a katedrális mögötti kis park féleségben meg vizet is vettem, aztán nekiindultam roppant bölcsen délután 2 órakor, amikor az okosabbak sziesztáznak az 5o fokos melegben. Háááát... nem szeretném ezt még egyszer megtapasztalni, nagy-nagy butaság volt. Az utolsó másfél kilométeren szabályos pánikroham tört rám, mert iszonyú meleg volt, rosszul voltam a hőségtől és attól, hogy elfogyott a vizem, és féltem, hogy valami bajom lesz. Főleg úgy, hogy tudtam, hogy a többiek csak holnap jönnek utánam, ma pedig órákig is ott feküdhetek valahol anélkül, hogy arra járna valaki.

Először hihetetlen boldog lettem, amikor végre megérkeztem Santa Catalinába. De a kezdeti örömöt felváltotta az az érzés, hogy "Mi a fészkes fenét keresek én is? Mi a fenének jöttem ide?" Na ez nagggyyyon rossz volt. Elmentem az önkormányzat által fenntartott alberguebe, ami egy hányás volt kb. Összesen hárman voltak ott, az egyik Lóri nagy haverja, Javier. Az ágyakon a matracok gyanús színűek voltak, az egész atmoszféra nyomasztó volt, Javier épp a gatyáját mosta a bidében, mert csak ott lehetett bedugni a csapot. Hát... letettem a zsákom, és megnéztem a két másik magánszállást. Mindkettő gyönyörű tiszta és új, visszamásztam a zsákomért és bementem a legelsőbe. Csak két euróval kerül többe (így is csak 5 volt), na de a különbség... Bár a hospitalero le sem tojta a fejemet, hihetetlen kedvetlenül irányítgatott. Igaz, a másik helyen meg ott sem volt :-)))). Na mindegy.

Bementem a templomba, csak erre volt energiám 4o kilométer után, de a felvigyázó néni odaült közvetlenül mögém, és folyton a nyakamba köhögött. Nem mondom, hogy jobb kedvem lett ettől. Legszívesebben megkértem volna, hogy minimum ne köhögjön nyakon, de a legideálisabb mégiscsak az lenne, ha magamra is hagyna pluszban. Nem szóltam semmit (nem is tudtam volna elmagyarázni neki, csak esetleg hessegető mozdulattal, az meg mekkora bunkóság máááár...). Csak mérgelődtem magamban.

Aztán átnéztem a másiknak a bárjába, ahol kinn ültek a vándorok sört szürcsölgetve meg fagyit eddegélve. Lerogytam melléjük nem valami jó hangulatban (legszívesebben visszarohantam volna a többiekhez Astorgába, annyira egyedül éreztem magamat). Akkor megismerkedtem Andreával, akiről kiderült, hogy magyar. Vele nagyon jót beszélgettünk, aztán még egy menüt is rendeltem magamnak estére. Ha már ide vettettem magam a sorssal, legalább vacsorázzam egy jót. Aztán később megjelent a két kedvencem, egy francia testvérpár, Simon és Nicholas, és megtudtam, hogy ez az utolsó alkalom, hogy láthatom őket. Ők ugyanis minden nap 5o kilométert terveznek megtenni mostantól, azt meg én azért nem szeretném. Az ő társaságukban ettem meg a menüt, közben beszélgettünk egy nagyot, és kicsit jobban megismertem őket. Két hihetetlenül tiszta lelkű fiú. Ösztönösen azonnal megkedvelem a tisztaságot sugárzó embereket. Aztán ez a benyomás vagy változik, vagy nem. Attól függ, mit tesznek. De ennek a két fiúnak olyan a kisugárzása, mint egy tiszta forrás. (Ez azóta sem változott, ugyanolyanok még mindig :-))))

Este megbeszéltem Simonnal, hogy mivel nekem se órám, se telefonom nincs, amit beállíthatnék, nem tudok felébredni magamtól időben, lécci keltsenek fel hajnalban, amikor ők kelnek. Fél 5, a számomra megszokott időpont, pont megfelelő. Együtt elindulunk reggel, aztán ők gyorsabbra veszik az iramot.

Egész nap rosszul éreztem magamat. Nem akartam Astorgában maradni, valami hajtott tovább (és most nem Eric volt, mert ő Astorgában szállt meg, ezt tudtam ugye), és nem értettem, hogy mi volt az. Itt viszont, ahol voltam, nagyon rossz volt a bőrömben. Fura dolog volt ez, mert olyat csináltam, ami nem esett jól, de úgy voltam vele, ha valami azt súgja, hogy menni kell, akkor megyek. Ez egyszer végre nem a fejemre hallgatok, ami mindig borzasztó logikusan megmondja mit kell tenni, hogy az logikus, elfogadható, tetszetős stb legyen (különben is túl sokat gondolkodom állandóan, ahelyett, hogy érezni hagynám magam vagy hatni a dolgokat anélkül, hogy szavakba és gondolatokba önteném), hanem az intuíciómra, ami ugyan félelmetes, mert a megszokottal szemben tök mást mond, de ami most azt mondja, hogy valamiért menni kell, és én bízni akarok ebben az érzésben, nem akarhat rosszat. Meg az is igaz, hogy nagyon szerettem volna egyedül lenni, megtapasztalni, hogy milyen lett volna, ha egyedül jövök, ahogy eredetileg terveztem (milyen vicces a sors: amikor elmondtam a pasimnak, hogy egyedül jönnék, akkor azt mondta, hogy azt már nem, szakít velem, ha ezt megteszem. Barbi beszerveződött mellém, hogy ne bántsam a srác szociális érzékenységét, erre mégiscsak szakított velem :-))). Hát, lettek volna pillanatok, amikor megbántam volna, ha egyedül jövök. Pl mint most is...

Mert még most sem jöttem rá, hogy miért is vagyok itt és nem Astorgában...