Ghm, ghm

Na beigli idén nem volt, mert a családom nincs annyira oda érte, ellenben sütöttem tortát. Egyetlen fajta "igazi" tortát szoktam sütni (a gyümölcstorta nem "igazi"), egy csokis fajtát, amit legelőször titokban egy születésnapra sütöttem tavaly novemberben, ahol csellel elküldtük otthonról a szülinapost, hogy legyen idő mindent megcsinálni, aztán a meglepetés buli helyére, a tekepályára mással elszállíttatni mindent. Jó kis móka volt, ez is eszembe jutott novemberben.

Legközelebb tavaly Karácsonykor sütöttem megint kettő ilyet, egyet "otthonra", egyet meg "itthonra". Mindenhol nagy sikert aratott. Idén már csak itthonom van, de a torta rendületlenül aratott :-)). A sütés előtt, meg közben is eszembe jutott a tavalyi készülődés karácsonyi zenehallgatással és sok vidámsággal egybekötve Györgyivel. Hát... azt hiszem azt sosem fogom elfelejteni. A bejegyzés címe az ő kuncogása :-))).

Aztán eszembe jutottak azok a képeslapok, amiket egymásnak készítettünk vele tavaly. Volt egy iszonytatóan ronda dupla-angyalfej szobrocska arannyal és ál-patinával leöntve (lásd fent), amit még ő kapott valakitől, aki olyan hihetetlenül jól ismerheti őt. Mindketten hánytunk tőle nagyokat röhögve, sutyiban lefotóztuk, és a képeslapjainkra mindketten azt a fotót tettünk, teljesen függetlenül egymástól. Hahotáztunk, amikor megkaptuk egymás lapját. Akkoriban még pez-cukorkás tokot is gyártottunk otthon - az egész család együtt esténként, meg ki mikor ráért napközben -, amit mindannyian "nagyon élvezetesnek és szórakoztatónak" találtunk (ghm ghm...). Én egy színes tokokról és rugókról készült, karácsonyilag roppant dizájnosra sikeredett (merthogy gyertyák is meg mindenféle karácsonyos motívumok voltak körben) képet is tettem az én képeslapomra az angyalos kép mellé (itt látható a kezdetleges stádiuma a képen, később keletkezett egy kifejlesztett változat, a végleges :-))), és a Kellemes Karácsonyi Ünnepeket helyett ÜnnePEZet írtam :-)))))). Iszonyú jókat szórakoztunk, nagyon szerettem.

Már korábban is kiderült, hogy sokszor egy hullámra jár az agyunk. Ugyanolyan gondolatok jelentek meg a fejünkben, ugyanúgy reagáltunk eseményekre, és ugyanazokat a szavakat használtuk rengetegszer, totál függetlenül egymástól. Volt, hogy mások azt hitték, hogy összebeszéltünk. Nagyon hasonló az értékrendünk is. Amikor igazán szükségem volt rá, átvirrasztott egy éjszakát mellettem velem együtt sírva, amikor nem voltak szavak történésekre, akkor csak megsimogatta a hátam. Amikor vesegyulladásom volt, és a kórházból hazamentem Győrben, akkor ő főzött minden-betegnek-járó erősítő zöldséglevest és odahozta nekem, rendszeresen rám nézett, amikor aludtam, és sűrűn megkérdezte, hogy szükségem van-e valamire, amikor ébren voltam, de nem nagyon tudtam közlekedni; és az ő kályha melegségű pizsamáját hordhattam, mert nekem nem volt :-)))). Nagyon jó volt. Iszonyú sokat tanultam tőle arról, hogy hogyan működik egy igazi család, milyen egy igazi nagymama, anya és feleség, az alatt a rövid idő alatt, amíg együtt lakhattam vele.

Mindketten megsínylettük a kényszeres elszakadást, ezt most is érzem, és a készülődés alatt is igen éreztem. Mert most nem volt Ghymes hallgatás, meg karácsonyi nóta éneklés sütés közben a konyhában (meg mondjuk sütés sem nagyon volt), meg egyáltalán! A szeretet ünnepén mindenkivel szeretnénk együtt lenni, akit szeretünk...

Kaptam egy könyvet tőle most Karácsonyra, amikor egyetlen percre találkoztunk több, mint fél év után a győri vasútállomáson, ahol megállt a szombathelyi IC a le- és felszállás erejéig. A címe: Rokon lelkek. Egy gondolatot megosztanék, amit ebben a könyvben olvastam:

"Nyugtassuk meg lelkünket, hogy valahol a világmindenségben újra együtt lesz majd barátjával felhőtlen boldogságban, még ha ezer évet kell is magányosan leélnie." /Emerson/

Nagyon lassan telik az az ezer év... Biztos sokunknak van ilyen barátja, akitől messzire kerültünk kizárólag földrajzilag, semmiképp lelkileg, és akire ilyenkor még többször gondolunk, mint egyébként, ami alapjáraton sem kevés :-))).