Minden jó! :-))))
Pár napja elmentem vásárolni. Vagy zenét szoktam vinni magammal a kígyózó sorba a pénztárnál (illetve csak "kamuzene", mert én olyan trükkösen készülök a vizsgáimra, hogy felolvasom a tananyagot a lejátszóra, aztán azt hallgatom minden olyan időben, amikor nincs alkalmam a jegyzetet olvasni, mert mondjuk megyek az utcán, vagy mosogatok, vagy ilyesmi). Na de én most egy levelet vittem magammal. Egy kinyomtatott ímélt, amin mindkettőnk ímélcíme rajta volt. És igen, ottfelejtettem a pénztárnál a fizetés után. Először végiggondoltam mit is tartalmazott az a levél, aztán az jutott eszembe, hogy nem számít végülis, mert kinyomtathatom akármikor újra, meg legalább az is találhat benne érdekeset, aki megtalálta (nagyon jó kis gondolatok voltak benne), de aztán leesett, hogy rajta voltak a címek... Akkor meg elkezdtem röhögni. Aztán elmeséltem a dolgot annak, aki írta a levelet, ő meg azt mondta, hogy tetszik neki a dolog. És persze hahotázott. Mert tényleg nem számít.
Aztán meg Szlovákiában jártunk tegnap a kórussal. Nem voltunk sokan, de elképesztő koncertet adtunk egy olyan templomban, ahol látszott a leheletünk éneklés közben, és vacogtunk két szám között, olyan hideg volt. És ilyen körülmények között énekeltünk olyan magasságokat, amiket régen meg se közelítettünk 20 fokos időjárási viszonyok között sem. Nagyon jó volt. De a legjobb az utazás volt. Kocsikkal mentünk, és nem emlékszem, hogy mikor röhögtem akkorákat utoljára, hogy majdnem leesik a fejem, mint most, végig az úton.
Emlékszem nagyon régen, amikor megalakult a kórus (lassan 22 éve már...hajjaj...) imádtam járni. Az életem volt, az időm és a gondolataim legnagyobb részét kitöltötte, hosszú évekig. A kórus révén jutottam el külföldre majdnem minden évben, együtt szilvesztereztünk, rengeteg buli volt, kijártunk a Váci utcába énekelni, így kerestünk pénzt, amit aztán elfagyiztunk :-))). Nagyon jó kis mókák voltak. De főleg: nagyon szerettük egymást, egy igazi csapat voltunk, élünkön Ákossal, akit meg egyenesen imádtunk (az ő hatására lettem karnagy később). Aztán kicsit kikerültem a képből, amikor külföldön éltem cirka 5 évig, és amikor visszajöttem nagyon rossz volt, hogy a tagok nagy része kicserélődött, és alig ismertem valakit, és már azokhoz sem álltam közel igazán (legalábbis nem mindenkihez). Elkezdtem újra járni, de nem nagyon volt kedvem, ráfogtam arra, hogy vidékről járok (először Veszprémből, majd Győrből) és fáradt vagyok, sokszor nem mentem el a próbára. A koncertekről is elmaradtam, majdnem két év ment el így. És most megint nagyon fontos lett. Sokat vagyunk együtt, jók a koncertek, az utazások, az együttlétek. És főleg az emberek, akik együtt vannak. Kivétel nélkül mindegyik. Nem mindenki a barátom, nem erről van szó, hogy is lenne. De mindenki jóindulatú, mindenki türelmes, spirituálisan így vagy úgy érzékeny, és borzasztóan nyitott minden újra. Most lesz majd a második kézműves hétvége, amikor is összejövünk szalvéta technikával karácsonyi ajándékokat gyártani, meg képeslapokat teafilterekből hajtogatott képekkel díszítve. Járunk egy óvodába karácsonyozni, ahol Lóri felolvassa minden évben újonnan írt (egyébként mindig nagyon vicces) meséjét, amit mi előadunk egy rögtönzött bábjáték keretében (idén én voltam a hasmenéses Télapó :-))). Szoktunk játszani. Minden évben síelni járnak a síelők, ami annyi embert jelent, hogy olyankor nincs értelme próbát tartani, de nem baj. Szerepeltünk már operában a színpadon, van közöttünk egy zeneszerző, Horváth Balázs, akinek a szerzeményeiből előadunk, és ha valakinek szüksége van a kórusra, akkor a kórus megy és segít. Most éppen Zsófi kérdezte meg, hogy elmennénk-e a munkahelyére énekelni egy karácsonyi ünnepség keretében egy péntek délután. És mi megyünk.
Egyre jobban örülök, hogy visszatértem áprilisban. Azt hiszem kevés ennyire biztos pont van az ember életében, ami ennyire sokat is nyújt, akármikor belekapcsolódik az ember.
Pár napja elmentem vásárolni. Vagy zenét szoktam vinni magammal a kígyózó sorba a pénztárnál (illetve csak "kamuzene", mert én olyan trükkösen készülök a vizsgáimra, hogy felolvasom a tananyagot a lejátszóra, aztán azt hallgatom minden olyan időben, amikor nincs alkalmam a jegyzetet olvasni, mert mondjuk megyek az utcán, vagy mosogatok, vagy ilyesmi). Na de én most egy levelet vittem magammal. Egy kinyomtatott ímélt, amin mindkettőnk ímélcíme rajta volt. És igen, ottfelejtettem a pénztárnál a fizetés után. Először végiggondoltam mit is tartalmazott az a levél, aztán az jutott eszembe, hogy nem számít végülis, mert kinyomtathatom akármikor újra, meg legalább az is találhat benne érdekeset, aki megtalálta (nagyon jó kis gondolatok voltak benne), de aztán leesett, hogy rajta voltak a címek... Akkor meg elkezdtem röhögni. Aztán elmeséltem a dolgot annak, aki írta a levelet, ő meg azt mondta, hogy tetszik neki a dolog. És persze hahotázott. Mert tényleg nem számít.
Aztán meg Szlovákiában jártunk tegnap a kórussal. Nem voltunk sokan, de elképesztő koncertet adtunk egy olyan templomban, ahol látszott a leheletünk éneklés közben, és vacogtunk két szám között, olyan hideg volt. És ilyen körülmények között énekeltünk olyan magasságokat, amiket régen meg se közelítettünk 20 fokos időjárási viszonyok között sem. Nagyon jó volt. De a legjobb az utazás volt. Kocsikkal mentünk, és nem emlékszem, hogy mikor röhögtem akkorákat utoljára, hogy majdnem leesik a fejem, mint most, végig az úton.
Emlékszem nagyon régen, amikor megalakult a kórus (lassan 22 éve már...hajjaj...) imádtam járni. Az életem volt, az időm és a gondolataim legnagyobb részét kitöltötte, hosszú évekig. A kórus révén jutottam el külföldre majdnem minden évben, együtt szilvesztereztünk, rengeteg buli volt, kijártunk a Váci utcába énekelni, így kerestünk pénzt, amit aztán elfagyiztunk :-))). Nagyon jó kis mókák voltak. De főleg: nagyon szerettük egymást, egy igazi csapat voltunk, élünkön Ákossal, akit meg egyenesen imádtunk (az ő hatására lettem karnagy később). Aztán kicsit kikerültem a képből, amikor külföldön éltem cirka 5 évig, és amikor visszajöttem nagyon rossz volt, hogy a tagok nagy része kicserélődött, és alig ismertem valakit, és már azokhoz sem álltam közel igazán (legalábbis nem mindenkihez). Elkezdtem újra járni, de nem nagyon volt kedvem, ráfogtam arra, hogy vidékről járok (először Veszprémből, majd Győrből) és fáradt vagyok, sokszor nem mentem el a próbára. A koncertekről is elmaradtam, majdnem két év ment el így. És most megint nagyon fontos lett. Sokat vagyunk együtt, jók a koncertek, az utazások, az együttlétek. És főleg az emberek, akik együtt vannak. Kivétel nélkül mindegyik. Nem mindenki a barátom, nem erről van szó, hogy is lenne. De mindenki jóindulatú, mindenki türelmes, spirituálisan így vagy úgy érzékeny, és borzasztóan nyitott minden újra. Most lesz majd a második kézműves hétvége, amikor is összejövünk szalvéta technikával karácsonyi ajándékokat gyártani, meg képeslapokat teafilterekből hajtogatott képekkel díszítve. Járunk egy óvodába karácsonyozni, ahol Lóri felolvassa minden évben újonnan írt (egyébként mindig nagyon vicces) meséjét, amit mi előadunk egy rögtönzött bábjáték keretében (idén én voltam a hasmenéses Télapó :-))). Szoktunk játszani. Minden évben síelni járnak a síelők, ami annyi embert jelent, hogy olyankor nincs értelme próbát tartani, de nem baj. Szerepeltünk már operában a színpadon, van közöttünk egy zeneszerző, Horváth Balázs, akinek a szerzeményeiből előadunk, és ha valakinek szüksége van a kórusra, akkor a kórus megy és segít. Most éppen Zsófi kérdezte meg, hogy elmennénk-e a munkahelyére énekelni egy karácsonyi ünnepség keretében egy péntek délután. És mi megyünk.
Egyre jobban örülök, hogy visszatértem áprilisban. Azt hiszem kevés ennyire biztos pont van az ember életében, ami ennyire sokat is nyújt, akármikor belekapcsolódik az ember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése