Narancssárga Camino - Torres del Rio

Elolvasván az "Időutazás" című bejegyzésemet kötelességemnek érzem Fritz bemutatását, csak hogy érthető legyen miért nem kedveltem annyira a vele való beszélgetést. Az a helyzet, hogy a Camino szellemisége a középkor óta - amikor is még kizárólag spirituális alapon tették meg az emberek ezt a veszélyes, sokszor az életükbe kerülő utat - már erősen felhígult. De erről egyszer már írtam korábban. Vannak mindenféle indíttatások, és mindenféle fajtájú emberek is, ami nem baj. Úgyis csak a hozzánk hasonlatosakhoz vonzódunk, meg akikkel van dolgunk valamiért, de az meg kiderül.

Na Fritz egy olyasvalaki volt, akinek az alkarjára egy fekete halálfej van tetoválva többek között, egyébiránt echte árja-fejű szőke-kékszemű-német, és mindent, de mindent az ég világon ő tud jobban. Amikor beszélgettünk művészetről, akkor ő arról beszélt, hogy ő világhíres festőművész, akinek már több országban és többször volt kiállítása. Amikor Nicoláékkal valami húsos dologról beszélgettek, akkor ő hentes volt a múltban, aki blablabla... Szóval ez Fritz. Legalább öt különböző foglalkozást hallottam tőle elmesélni azalatt a három nap alatt, amíg egy tempóban vándoroltunk. A végére egész megkedveltem őt egyébként, vagyis inkább viccesnek találtam minden megmozdulását. Amikor meghallottam egy újabb hivatást tőle, hatalmasat röhögtem, és elmondtam neki, hogy humorosnak találom a vicceit :-))). Azt mondta komolyan beszél... Akkor meg még jobban röhögtem. Egyetlen egyszer beszélgettünk nagyon komolyan, még a találkozásunk legelső napján, akkor még meghallgatta a véleményem valamennyire, sőt kérdezett is. Arra már nem emlékszem miről volt szó. Éppen teregettem az udvaron, odajött és nekiment az egyik karónak, amire a kötelek voltak kifeszítve, az kidőlt, és a csuromvizes, épp azelőtt kimosott tiszta ruhák mind leestek a porba, feketék lettek :-))). Rögtön a szívembe zártam őt.

Na de induljunk tovább :-)). (Közben eszembe jutott, hogy megkapom végre Barbitól a caminos képeket, amikből visszamenőleg is be fogok tenni a megfelelő helyekre. És a caminos naplóbejegyzéseket pedig visszamenőleg is átváltoztatom narancssárgára. Szóval vannak változtatások :-))).)

2007. július 17. kedd

"Az út az, ami boldoggá tesz, nem a végállomás." /A békés harcos útja/

Nagyon rosszul indult a reggel. Kicsit összeszólalkoztam (na nem komolyan ám!) a szállás vezetőjével, mert én úgy gondoltam, hogy 1/2 6-kor még egy zarándokúton is tiszteletlenség hangoskodni azokkal szemben, akik még szívesen aludnának egy kicsit és csak később indulnának neki. Először nagyon rosszkedvem lett. De akkor már csak röhögtem, amikor direkt csutkára felnyomta az "I shot the sheriff" című nótát és a cd-vel énekelt ordítva :-)). Aztán mielőtt elindultam (soha ne menjen le a nap haragoddal) odamentem hozzá kedvesen megköszönni a szállást és a reggelit, mire ő rám mosolygott és jó utat kívánt. Akkor megnyugodtam kicsit.

Együtt indultunk, a legelső hely Irache volt, ahol megálltunk a kútnál, aminek az egyik feléből víz, a másikból vörösbor folyik. Barbi megtöltötte a flaskáját borral. Én belenyaltam, de nekem nagyon száraz volt a bor (csak a mézédes borokat szeretem illetve tudom meginni sajnos). Mögöttünk jött három spanyol pasi, rögtön be is boroztak így korán reggel (fél 7 körül lehetett), még csodálkoztam is, hogy hogy képes valaki alkoholt inni ilyen korán :-)).

A mai séta maga volt a meditáció. Gyönyörűséges, nyugtató, a legkellemesebb eddig. Az alternatív útvonalat követtük, ami lankásan vezetett, egy nagyon szép hegyi falun keresztül. Egész délelőtt nem találkoztam senkivel, és Barbitól is külön mentem, teljesen egyedül. Órákon keresztül vagy kiüresített elmével meditáltam, vagy imádkoztam. Gyönyörű volt, még nem éreztem ilyet életemben. Kicsit ilyen lehet a misztikusoknak, akik viszont egész életüket így töltik el a megvilágosodásuk után. Kár, hogy nekünk csak morzsányi időszakok adatnak meg a létezésnek ebben a formájában hozzájuk képest.

Los Arcosba érve elolvastam Lóri írását, amely szerint mostmár nem kell kutatnunk a kérdéseinkre a válaszokat, hanem csak várnunk kell, hogy megérkezzenek, mert már útban vannak.

Az utolsó 7 km nagyon keserves volt. A testem felmondta a dolgot. Tűző napon, egyre jobban fájó csípővel vonszoltam magam. Megviselte a csípőmet a 28 km. Pedig nem is lenne sok... Ehh. Ha nem a térdem vagy a kisujjam, akkor ez. Milyen lehetett a középkorban egy szál saruban?

Amikor megérkeztem Torres del Rio-ba, ami egy gyönyörűséges középkori városka, azt éreztem, hogy meghalok. Már a mosás is szenvedés volt, de aztán meg le kellett feküdnöm aludni, és úgy éreztem, hogy már soha többé nem tudok megmozdulni. A szállás barátságos, fehér épület 2-3-4-8 ágyas szobákkal, illetve ha már a szobákban nincs hely, akkor a teraszon le lehet tenni matracokat, ott is el lehet aludni. Én először becuccoltam egy négyágyas szobába, ahol csak 3 ágyon láttam holmit. Szét is pakoltam rögtön, aztán lemenetem mosni az udvarra, ahol asztalok meg székek voltak, rengeteg emberrel. Megkérdeztem ki lakik a "szobám"-ban még rajtam kívül. Hamar kiderült, hogy csak én nem lakom ott, mert már megvannak négyen :-). Három ausztrál nővérrel meg egy barátnőjükkel lett tele a szoba. Akkor gyorsacskán átpakoltam egy másik szobába, ahol egy nővel és két spanyol pasival kerültem össze. Nagy bánatomra az egyik iszonyúan horkol, már megtapasztaltam az előző szálláson is, ahol szintén ott volt. Még jó, hogy van füldugóm :-))).

A fürdés abból a szempontból érdekes, hogy egyetlen zuhanyzó van, tehát sorban állással lehet bejutni az objektumba. Azt a módozatot alkalmaztuk, hogy sorba letettük a törülközőnket meg a szappanunkat a zuhanyzó előtt, közben mindenki ment a maga útjára (mosni vagy enni vagy pakolni, vagy ki mit), és rá-ránéztünk a cuccra, hogy hol tart a sorban. Rám pont mosás közben került sor. Hagytam csapot-papot és birtokba vettem a fürdőt, majd befejeztem a mosást.

Az ausztrál lányok egyébként nagyon mókásak voltak. Elmesélték, hogy kb 5, maximum 10 km-t tesznek meg egy nap közel 10 óra alatt, hát nem sietik el a dolgot, és minden másnap egy rendes szállodába mennek, ahol egy napig heverik a fáradalmaikat tv-vel és pihe-puha ágyikóval :-D. Ergo: senkivel sem találkoznak egynél többször az úton, mert mindenki gyorsabb náluk. Minden nap új arcokat ismernek meg (illetve minden másnap, ugye).

Mikor megérkezett Barbi neki már rég nem jutott hely a mi szobánkban, úgyhogy a 8 ágyasba került. Mondta a néni, hogy átmehetek, ha akarok, de nem volt kedvem. Inkább hallgatok egy horkolást, mint 7-et. Maradtam. Egyszer csak sírást hallottam a recepció felől. Egy német lány, Klaudia ült a lépcsőn hulla fáradtan és sírt. A néni azt mondta neki, hogy már nincs hely a szálláson, mire ő még jobban rázendített. Aztán hogy, hogy nem, a néni kinyitott még egy szobát, ahol még 4 ágy volt, úgyhogy ő is el tudott aludni egy ágyon, meg a két további barátnője is, akik még csak ezután érkeztek valamikor. Csak az volt a fura, hogy már eleve aludtak emberek a teraszon a földön, mert azt mondták nekik, hogy nincs több hely...

Tehát le kellett feküdnöm aludni. Amikor felébredtem, elmentünk spagettit venni Barbival a vacsorához, főztünk és ettünk. Szerencsére találkoztunk egy magyar párral is, aki rávilágított egy hatalmas problémára. Ugyanis a repülőjegyeket úgy vettem meg, hogy augusztus 13-én éjjel van egy járat Compostelából Barcelonába, másnap reggel pedig onnan Budapestre. Azért választottam ezt a megoldást, hogy ne kelljen sok időt eltöltenünk a reptéren, hanem csak pár óra legyen a két gép indulása között. Na de a magyar srác felhívta a figyelmünket, hogy a compostelai gép ugyan Barcelonába érkezik, a másik gép viszont Gironából indul. Én azt hittem, hogy a Barcelonának két reptere van, amelyikből az egyiket Gironának hívják. De nem. Girona egy városka neve Barcelonától kb 200 km-re, tehát oda még el kell jutni. És kiderült, hogy éjjel nincs semmiféle közlekedés. Se vonat, se busz. Tehát ki kell gondolni egy megoldást. A lehetőségek: 1. átcseréltetjük a Compostela-Barcelona jegyeket egy korábbira (a másik időpontot a kórusút miatt nem lehet későbbre halasztani), vagy 2. nézünk egy Barcelonából induló másik gépet Budapestre, vagy 3. beszervezünk még kb 6 embert a compostelai gépen, akik szintén Gironára tartanak, és együtt kibérelünk egy reptéri minibuszt (ez nagyon rizikós, mert mi van, ha senki nem tart oda?), vagy 4. autóstoppolunk, de Barbi fél ettől a megoldástól.

A netes jegyünkön van egy telefonszám, amit rögtön megpróbáltam hívni egy párszor, de nem értem a spanyolt, angolul meg nem ismétlik el az információt, úgyhogy megkértem Alfredot, egy német fickót, aki beszél kb 5 nyelvet, többek közt a spanyolt is vakerja (na ő még nagyon érdekes...), hogy segítsen nekünk felhívni az ügyfélszolgálatot. Na általa megértettük, hogy nem elérhető :-)))))). Ezt a helyzetet meg kell oldanunk valahogy minél előbb.

Szóval Alfred. Amikor hallottam angolul beszélni azt hittem, hogy angol. Tökéletes kiejtése van, elmondta, hogy évekig élt Angliában. (Én is, de mégis akcentussal beszélek. Ő nem.) Egyébként majdnem 40 éves, és most fejezte be a tanárképzőt földrajz-angol szakon. Németországban az a szokás, hogy a diploma után a friss tanároknak el kell menniük két év gyakorlatra egy iskolába, ez beleszámít a képesítésükbe, és ha nincs hely a lakóhelyükön, akkor bizony költözniük kell. Ő az ország keleti vidékéről való, és most a nyugati határ mellé kell költöznie, amikor hazamegy innen, mert ott talált munkát egy iskolában. Azt mondta azért nincs családja, mert egy nő sosem töltötte be a legfontosabb szerepet nála, és nem érzi úgy, hogy ez valaha is változni fog, akkor meg minek hülyítsen valakit...

Van Torres del Rioban egy igen picike középkori templom, a Santo Sepulchro. Nyolcszögletű, mint a templomosok minden temploma. Szerettünk volna benézni, egyetlen pici helyiségből áll, de drágább az, hogy bemehess, mint a szállásunk... Nem mentünk be. Kívülről is nagyon szép.