Időutazás - Estella

2007. július 16. hétfő

Reggel időben indultunk, egész gyorsan összepakoltunk. Nagyon jó idő volt egész nap, felhős ég, nem volt napsütés. Láttunk néhány nagyon szép templomot útközben, és nem sok gyönyörűségesebb képet láttam életemben, mint amikor egy emelkedő után elém tárult a XIII. századi Ciraqui városka (lásd fent) látványa az elképesztő sikátorokkal és házacskákkal. Fölötte fecskék garmada szálldogált, rengeteg gólyafészket láttunk, de a középkori házak bölcs nyugalma volt a legszívmelengetőbb. Amikor megláttam, azt gondoltam, hogy milyen kár, hogy nem állíthatjuk meg az életet bizonyos pillanatokban, és azt mondhatnánk, hogy a jelenlegi életemet most itt szeretném leélni, majd innen folytatnám a következőben, és mondjuk mellé írhatnánk 1428-at. Aztán rájöttem, hogy hiszen erről szól az élet. A jó és szép dolgoknak ugyanúgy menniük kell, mert nem tudhatjuk, hogy a következő hegy mögött milyen még nagyobb szépség vár ránk. Az élet folytonos változás, semmi nem ugyanaz a következő pillanatban. És mindennél lehet még jobb, még szebb. Sose tudhatjuk meg, ha leragadunk azt gondolva, hogy ennél nem lehet jobb vagy szebb. Mindig lehet.

A térdemmel semmi gond nincs, ellenben a bal lábamon begyulladt a kicsi ujj. Hülye voltam tegnap, és nem kezeltem le rendesen a vízhólyagot, pedig Lóri külön felhívta a figyelmünket a vízhólyagokra, hogy azokat mennyire fontos komolyan venni és azonnal kezelni. Ezért mára sokkal rosszabb lett, néha alig tudtam menni a rohadt hólyag miatt. Kiszurkáltam, de semmivel nem lett jobb, sőt! Az egész ujj égővörös és fájdalmas. Aztán útközben többször is bekentem teafa olajjal (még jó, hogy nem adtam vissza Marie-Soleilnek, hogy ő adja vissza Lórinak... mennyire összefüggnek a dolgok láthatatlan szálakon), akkor egy kicsit jobb lett. Meg tapaszt is tettem rá. Egyszer, amikor már annyira fáj, hogy nem tudtam tovább menni, egy mező kellős közepén történt a komoly "kezelés" egy-két pocok társaságában, ők asszisztáltak és szurkoltak nekem :-))).

1/2 12 körül érkeztünk meg Estellaba. Már majdnem beértünk a városba, amikor utolért minket a német csávó, Fritz, az örök karatty-gép. Nem volt kedvem beszélgetni vele, illetve hallgatni a hülyeségeit, mert hát beszélgetésre nincs esély a társaságában :-D. Nem vette észre, hogy nem vagyok kommunikálós kedvemben, és nem hagyott békén. Csak hümmögtem, nem is néztem rá, egyszer előre is szaladtam, de utánam rohant és folytatta. Igazán türelem próbáló volt. Barbikám csak sajnált hátul marhára, aztán meg elment a bokorba a drága egy kanyarra, és otthagyott a sráccal. Imádtam érte.

Eredetileg nem ebben a városban akartunk tanyát verni éjjelre, hanem Villamayorban, ahova a többiek mentek. Mégis úgy döntöttünk, hogy maradunk, mert egyrészt állati olcsó a szállás, reggeli is van, másfelől meg pont ma lesz a nyitókoncertje egy középkori kulturális fesztiválnak, amire sőt pláne kíváncsiak vagyunk.

Belépve az albergue-be megcsapott a füstölő illata, és pont egy olyan meditációs zene szólt, amit régebben gyakran hallgattunk valakivel, és egyáltalán nem mondhatnám, hogy jókedvre derültem, sőt... Megkértem a recepcióst, hogy cserélje ki a zenét, mert amikor már percek óta nem tudtam abbahagyni a sírást, akkor már picit kellemetlen lett a perspektíva, hogy egész este ez a zene fog menni, és én egész este ilyen vidám és feldobott hangulatban fogom szórakoztatni az útitársaimat. Elmentem sétálni, hogy kicsit egyedül legyek, megnyugodjak, és végiggondoljam mire is tanít a helyzet. Abban biztos voltam, hogy mivel semmi sem véletlen, az sem volt az, hogy itt maradtunk, és pont ezen a szálláson szálltunk meg, ahol pont ilyen dolgok érnek, és pont nem a másikban kötöttünk ki. Gondoltam még van pár hetem, hogy elengedjem azt, ami kiváltotta a szomorúságot - merthogy arra azért rájöttem mi is volt az.

Elmentünk Barbival vacsihoz valót venni a boltba, és estére összerottyantottunk egy lecsót. Közben megérkezett Jessica (Franciahon), és boldogan hozzánk csapódott evésileg. Na odakódorgott Fritz is, marhára szeretett volna enni a kajánkból, de nagyon kevés lett nekünk is, merthogy eredetileg azért nem három személyre számoltuk a porciót, így szemét módon nem kínáltuk meg, pedig dög éhes volt. Ellenben nem csukta be a száját (nahát! hogy lehet az?) egyetlen pillanatra sem :-))). Megígérte, hogy holnap főz nekem jófajta vega kaját ananásszal és kókusztejjel. Na arra befizetek! Hirtelen felbukkant az amerikai ikerpár, Greg és Nicola, és vacsora közben elkápráztattak az undorítónál undorítóbb, hatalmas, véres és cafatos vízhólyagjaikkal. Jézus! Hogy a fenébe tudtak olyan lábbal menni egyáltalán? Minden lábukon legalább 4 ilyen "picinyke", kisebbfajta lepedő nagyságú, nedvedző lebernyeg lógott. Szörnyű volt!

Kaja után elmentem sétálni, és megnéztem hol lesz az esti koncert. Közben meg azon gondolkodtam el, hogy el kell tudnom engedni már idejétmúlt és túlhaladott dolgokat, de nem a saját erőmből, hiszen nem tudok mindent én irányítani, hanem megbízva a gondviselésben, hogy mindennek úgy kellett lennie, ahogy volt, és úgy volt jól. Meg kell tanulni bízni abban, hogy minden jó felé halad, még ha nem is úgy, ahogy én szeretném, mert így is van. Aztán azon is gondolkodtam ma, hogy hogyan lehetne ezt a hatalmas szabadságot beleszőni otthon a mindennapi életbe, mert enélkül már nem nagyon tudom elképzelni tovább. Meg azon is, hogy hova menjek spanyolul tanulni: ide, Spanyolhonba, vagy Mexikóba, ahogy eredetileg teveztem. Most nagyon erősen érzem, hogy ezt akarom, csak hát mi lesz az egyetemmel... Bár biztos lehet halasztani egy évet. Tehát az újabb kérdés: mit tegyek szeptembertől?

Aludtam egy picit, aztán elmentem megint sétálni. Van egy katedrális féle a hegy tetején, elmentem megnézni. Közben kiderült, hogy mise kezdődik, hát követtem a népet. Volt ott minden: kórus, orgona. Kb 10 percig maradtam, csak belehallgattam hogy énekel egy spanyol kórus, aztán továbbálltam. A Fő téren valami színi előadásra készülődtek serényen. Tébláboltam ott egy darabig, hátha történik valami érdemleges, aztán amikor láttam már, hogy nincs esély, akkor megnéztem a fő attrakciót: a szállástól nem messze eső lépcsősor tetején lévő gyönyörűséges templomot, amit előtte kétszer is zárva találtam. Mise volt benn, azt megvártam, aztán körbe lehetett nézni. Elképesztő szépség, egy külső kerengővel, amire úgy hívták fel a figyelmemet, mert egyébként nem is vettem volna észre.

Este megbeszéltük a kapussal, hogy ne zárja be a kaput a rendes időben 10-kor, mert néhányan elcsámpázunk a koncertre, aminek 1/2 11 körül lesz vége, és igazán nem szeretnénk a küszöbön aludni. Hát nem azt mondta, hogy meg kell beszélni a főnökkel? De azt mondta. Meg kellett várni a főnökét, aki megkérdezte hány emberről van szó, aztán áment mondott a dologra, de a lelkünkre kötötte, hogy siessünk ám vissza! A koncerten pár lantos, egy gambás (az olyan, mint a cselló, csak a térde közé kapja a rajta játszó, mert nincs neki olyan fémizéje, amire a csellók vannak letámasztva, ésés a vonóját nem fentről fogják, hanem alulról), egy fúvós (mindenféle furuglákon játszott iszonyú virtuózón), és egy énekes volt. Az énekes volt az egyetlen nőnemű a csapatban. Nekem néha túldramatizálta a dolgot gesztusilag, ezért nem volt kedvem ránézni, de a hangja gyönyörű volt. Mély alt hang, nagyon kifejező. Barbi 10-kor visszahúzott a szállásra, én végigvártam a dolgot, és négy erősen becsiccsentett svéd társaságában tettem meg a visszafelé utat igen vidám hangulatban. Nagyon viccesek voltak, alig forgott a nyelvük, és így ecsetelték, hogy milyen szexi volt az énekes, amikor leengedte a válláról a kendőt :-))). Velük egyébként először a legelső nap Orissonban találkoztunk, nagyon szimpatikusak voltak. A következő nap a tömegszálláson a Lóri alatti két ágyon aludtak, és aztán csak itt láttam újra őket (és megjegyzem, hogy utoljára).