Helyi Érdekű Vasút (HÉV)

Imádom figyelni az embereket, különösen a gyerekeket!

Hihetetlen műgonddal és precizitással bűvölte a kulcstartót. Erre lettem figyelmes. Szimpatikusan lassú mozdulatokkal dolgozott, a külvilág teljesen kirekesztődött számára. Csak Ő létezett és a kulcstartó. Bemutatta a zen, a tao, minden keleti vallás, filozófia, a megvilágosodás és a tökéletes jelenlét valamint az ego eldobásának lényegét, amelyről az összes avatár és beavatott jógi és buddhi beszél amióta világ a világ.

Eggyel kezdte. Megcsodálta tárgyának sárga és piros színét, tökéletesen kerek formáját, azután lassan kinyitotta, hogy egyetlen, ezüst fémszínű kulcsot ráhelyezzen, így adva funkciót is a formának. Még gyönyörködött "A MŰBEN" egy kicsit csillogó szemmel, amikor is dzsekijének jobb ujján levő, cipzárral elhúzható zsebéből elővarázsolt egy pontosan ugyanolyan kulcstartót, amit ugyanazzal az ezeréves bölcsességet is meghazudtoló, jól megfontolt és időzített mozdulattal ráapplikált az előző konstrukcióra.

És nem, ne gondoljuk, hogy itt ér véget a történet! Ugyanabból a - egyébként eléggé kis méretűnek látszó - zsebből (amelybe immár kicsit mélyebben kellett belenyúlni, hogy napvilágra kerüljön a további tartalma), előkerült egy újabb kulcstartó. Formáját tekintve nem sokban tért el az előző kettőtől, ámde míg azok plasztikból készíttettek, ez fém volt! És megkezdődött a kulcstartó gyarapodása. Csak emlékeztetőül: egyetlen kulcs volt látható rajta ezen a ponton még, kettő darab, sárga-piros színű, kerek műanyag kulcstartó társaságában.

Láttam, hogy kicsi lesz a hely az új szerzeménynek. Kinyílt a tartó kapocs, de a dísz leesett a földre. Csodálkozva vettem észre, hogy még az is lassan történt. Mintha lassítva játszottam volna egy filmet. Nagyon élvezetes volt. Akkor le kellett hajolnia, hogy elgurult vagyontárgyát összeszedhesse a lábak között. Először nem látta hová gurult. Aztán egy jól megtermett férfit kellett kicsit félrelöködnie, hogy megkaparinthassa az önállósodott érmét. És sikerült! Újra visszaállt a világegyetem rendje, be lehetett végezni az elkezdett teremtést. Rákerült a harmadik kulcstartó is a kompozícióra. Mission completed.

És újra a zsebe felé nyúlt... akkor már hatalmas érdeklődéssel figyeltem, hogy vajon melyik kulcstartó újabb klónját veszi elő. De akkor valami történt. Felhős lett a tekintete, meg sem moccant percekig, kicsavarodott kezét is ottfelejtette a zsebben, láthatóan kényelmetlen pózban. Láttam az ablakon gondterhelten kifelé tekintő arcán és összevont szemöldökén, hogy a hatévesek minden gondolati erejét segítségül hívja, mert valahol máshol lapult amit keresett, és ő nagyon szeretett volna visszaemlékezni, hogy hol volt az az ott. Nagyon izgultam, hogy mi lesz a dologból. Visszafojtott lélegzettel szurkoltam neki.

Akkor átsuhant egy megkönnyebbült mosoly a kicsi arcán, és boldogan beletúrt a nadrágjának bal zsebébe (épp átellenben a dzsekin található kincsesbányától) és előhalászta onnan azt, amit ha egy hatéves a kezébe kaparint, soha nem kíván más dolgot az életében (legalábbis míg kicsit nagyobb nem lesz). Ez pedig egy (nem fogja senki kitalálni!!!) újabb, bár eredetileg egyáltalán nem kulcstartónak készült tárgy volt, amiből hamarosan a fő dísz lett az amúgy is gyönyörűre sikeredett kicsiarakás-on.

A tárgy a farsang hangulatát idézte. Először azt hittem, hogy egy kenguru, de tévedtem. Egy (talán malac?) hajtogatható, puha "bőre" lehetett a külső héja, belül pedig maga Mici Mackó lapított, ő már kemény anyagból kiöntve. A malac mintegy jelmezként vette körül macit, ő benne ült. Cérna volt az akasztója, ami Mackó fejéből indult ki és a "Malacka" fején lévő aprócska lukon át átdugványozva érte el a rendeltetését. Ebben az esetben viszont az volt a gond, hogy a malac jelmez fejéből kicsúszott a cérna, így nem lehetett ráakasztani a kulcstartó halmazra. Így egyetlen megoldás tette ezt lehetővé: vissza kellett tuszkolni a cérnát az icur-picur lukocskán át. Hááááát.... ez igénybe vette néhány percét. Na nem mintha sietett volna vagy türelmetlenkedés ütötte volna fel a fejét! Á! Semmi kézremegés, semmi anyázás (ahogy az ugye a mai hatévesek egy részétől már meg sem lepő). Ugyanazzal az akkurátus, higgadt precíziós műszerészséggel dolgozott újra és újra, pedig vastag volt a cérna és kicsike volt a luk. Legalább ötször is elvétette. Talán egy fél percre elnéztem akkor, kinéztem a HÉV ablakán, de siettem is vissza lélekben a nagy munkához, és mire odanéztem, épp sikerült a mutatvány. Éééés rákerült a malacbőrbebújtmicimackó is a kupacra!! Megkönnyebbültünk.

Akkor egy boldog mosoly jelent meg szép kis arcán, és először lefelé lógatvaazt ellenőrizte, hogy csörög-e a monstrum. Hát nem csörgött. Ezt hamar megunta, akkor elkezdte próbálgatni, hogy vajon ha ezzel a konstrukcióval a kezében próbálja beletenni a zárba az egyetlen, a tartón fityegő és a karácsonyfadíszektől alig-alig látható kulcsot, akkor vajon sikerrel jár-e majd. Tehát, főpróba, összezárt két ujja lett a zár, amibe belehelyezte a kulcsot és elfordította, többször is minőségellenőrizve a dolgot. Úgy tűnt működött, így elégedetten beletömte az egészet a karján lévő pici zsebbe. Ez alkalommal annak a tanításnak a szép példáját figyelhettük meg, hogy soha nem lépünk ugyanabba a folyóba kétszer. Lehet, hogy egy negyedórával előtte onnan szedte elő azokat a dolgokat, amiket most visszatuszkolt oda, de mennyire más minőségben! Mostmár egy teljes, harmonikus egységet alkottak összefűzve, akkor meg különálló részként lebegtek egy ellenséges univerzumban.

Ezután egy nagyon megható jelenet következett. Immáron bevonta figyelme fókuszába a külvilágot is. Megfordult az ülésen, és a mögötte ülő, hosszú hajú nő haját kezdte birizgálni, kicsi ujjaival fésülgetni, frizurázni, akinek az ölében egy még nála is sokkal kisebb gyerek ült. Éles logikámmal rögvest kitaláltam, hogy valamilyen rokonsági viszony lehet közöttük. Aztán arra gondoltam, hogy mennyire kedves a nő, hogy nem nyafog amiatt, hogy a gyereke össze-vissza kócolja a gyönyörű haját, és mennyire praktikus a gyerekbarát hajviselet. Meg arra is, hogy remélem én sem fogom majd ha egyszer lesz gyerekem szégyellni a tömegközlekedési eszközön, hogy hülyét csinál belőlem. MEG SEM MOCCANT A NŐ, pedig nagyon komoly hajformák jelentek meg a feje tetején! Komolyan mondom, csodáltam és irigyeltem. Aztán átölelte a nyakát a kisfia hátulról, amitől a HÉV-en olyan moraj támadt, mintha egy hollywoodi filmben a naplementében két szerelmes egymás felé rohant volna a tengerparton a nő haját fújó szélben, és ezt látta volna az utazóközönség, ahogy kitekintett a vonat ablakán.

Aztán leszálláshoz kezdett készülődni a család, akkor láttam, hogy három gyerek van, és igazából akkor értettem meg azt is, hogy miért volt annyira türelmes a "nő", amikor megfordult, hogy felöltöztesse a kicsiket, és a gyönyörű, vastag szálú hosszú haja mellé nagy bajusza és szakálla is akadt...

(Eszembe jutott Ákos-Gabi barátomék kétéves kicsi Lele kisfia, akivel együtt utaztunk a kocsijukban este 9 körül, mindannyian hulla fáradtan. Pomázon laknak, ami pár faluval van odébb tőlünk, így sokszor kitesznek hazafelé. Szerdán este már közeledtünk a ponthoz, ahol én kiszálltam, amikor a következő párbeszéd zajlott:
Lele: - Elmehetek hozzátok?
Én: - Most nem lehet, késő van már, mindenki alszik otthon nálunk.
Lele: - De leveszem majd a cipőmet!)

:-)))))))))))))

Imádom figyelni az embereket, különösen a gyerekeket.