Ó igen, a Galícia fíling...

Hát igen. A "százas" spanyolok, a koca-caminósok, akik Galíciában az utolsó 100 km-re tagozódtak be az igazi caminósok legnagyobb bánatára, hogy ők is felvegyék a nekik dukáló compostelanumot, amely írásban tanúskodik arról, hogy ők biza végigjárták az UTAT, mindenki láthassa kérem. Ők azok, akiknek fingjuk nem volt arról, hogy miről is szól a zarándoklat; akik végigüvöltették a magnójukat meg a saját gigájukat az egyébként kontemplálódásra való erdőben; akik 2 kilós hátizsákkal gyalogoltak jobb esetben szörnyű kínoktól eltorzult arccal kínlódva és 200 méterenként leülve a fáradtságtól félájultan, rosszabb esetben nem is gyalogolva, hanem autóban, buszon, kinek-kinek szájíze szerint; vagy akik taxiban küldték előre a zsákjukat vagy önmagukat a kb 5 km-re lévő következő szálláshelyre; akik egy "hosszú hétvégét" szántak a Caminora, de szigorúan biztosítva, hogy pénteken még indulás előtt megetessék a macskát, és a vasárnapi ebédnél már szigorúan az otthoni asztalnál üljenek a saját maguk által aznap elkészített ebéd mellett; akik ha reggel ötkor keltek, akkor a szomszéd faluban élők sem tudtak tovább aludni a hangerőtől (lehet, hogy még Sydney-ben is felfigyeltek rájuk :-))))). Tehát ők voltak a kedvenceink, teljesen érthetően.

A továbbiakat gyengébb idegzetűek csak szülői felügyelet mellett olvassák az egy darab erős nyelvezetű mondat miatt, amit csak idézek, de nem akartam kicsillagozni.

Vasárnap reggel 9 óra. Minden tekintetben korai időpont a vasárnapot nézve. Félhomály a HÉV-en, félig lecsukódott pillájú utasok próbáltak ébren maradni a jótékony, egyhangú, duruzs-jellegű zakatolásban. Halk sutyorgás, susmus. De akkor Római fürdőnél felszállt egy nyolctagú, spanyol fiatalokból álló társaság (csak fiúk, bár ez tök, de tök mindegy!). HEHE. Mindenki felriadt hirtelen, és úgy érezhette magát kb fél perc elteltével, mintha 6 presszókávét benyomott volna 9 speed tablettára löttyintve. ORDÍTOTTAK, folyamatosan! De nem ám csak hangosan beszélgettek egymástól kb fél centire ülve (ami azért is gáz, mert valahogy eleve anatamóiailag karcos hangúra vannak egytől-egyig tervezve), hanem ilyeneket is, hogy:
- HÉÉÉÉÉÉÉÉÉ HÓÓÓÓÓÓÓÓ!!!!!!!!!!!
- HEEEEEEEEEJJJJJJJJJJJJ!!!!!!!!
- HÓÓÓÓÓÓÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÍÍÍÍÍÍÍÍÍ!!!!
Csak úgy. (Maaaargit! Há nóóóórmáááális?)

Először idegesített picit, de aztán eszembe jutottak a galíciai (háááát...nem éppen szép) emlékek, és elkezdtem jókedvűen figyelni az emberek reakcióját (na meg bennem már volt kb fél lityi zöld tea, ami amúgy is ébren tartott, sőt!). A HÉV-en még senki semmit nem szólt legnagyobb meglepetésemre. Hiába, jól nevelt népség vagyunk, valahogy bensőnkből fakadóan tiszteljük a külföldieket. (A honfitársat már rég lehordták volna az emberek....) Margit hídnál a csipet-csapat is leszállt, ahogy én is, majd végigordították az egyébként néma mozgólépcső-utat felfelé, végül benyomultak a négyeshatos villamosra. És ott is megállás nélkül ordítottak. Én meg egyre jobban vigyorogtam, ahogy hallgattam az embereket körülöttem. Mert itt már voltak vélemények:
- Mi a faszt ordítanak? Még egyszer beleordít a fülembe és pofán baszom.
(Nem tette. Pedig beleordított.)

Elképesztő, hogy mennyire nem veszik észre, hogy egy másik kultúrába csöppennek, ahol mások a szokások, és egyáltalán nem merül fel bennük, hogy alkalmazkodni kéne. Ha ők vannak otthon, akkor azért viselkednek úgy, ahogy akarnak, ha meg vendégek egy másik országban, akkor meg azért, mert NEKIK ez márpedig jár!!!! Hihetetlen. A legdurvább, hogy nem lehet előlük elfutni, mert mindenütt ott vannak, főleg túrista szezonban.