Nem tudsz főzni. Lássuk be. - Navarrette

Volt egy nagyon kedves ukrán ajkú kedvesem Londonban, aki folyton ezt mondta nekem: "You can't cook. Let's face it." (lásd fenn a cím). Azt nem tudom mire alapozta ezt a feltevést. Persze olyan típusú ember volt, aki nem adott esélyt a bizonyításra, mert ő ezt így gondolta és az Úristen sem tudta kiverni a fejéből. Kicsit kuncogva képzelem el mit szólna most, amikor látná, hogy 6-8 órákat töltök a konyhában 4-5 féle vega kaját gyártva hetente egyszer mindig legalább egy hétre előre. Mert napi szinten nincs időm főzni, és főtt ételt enni pedig fontos. Ráadásul olyan kaját, ami táplál is és energiával is eltölt. Győrben ez nem volt gond, mert Györgyi minden nap főzött a családnak, aminek akkor én is tagja voltam (...), este (vagy amikor hazamentem) csak leültem és ott várt a meleg étel. (Hú de sokszor visszasírom azt a törődést!) Itthon már meg kellett tanulnom beiktatni az amúgy sem egyszerű napirendembe a magamra főzést. Amíg még nem volt egyetem a vizsgaidőszakban, keddenként ráértem, most már gázabb a helyzet, hogy foglaltak a keddjeim, szombaton is tanítok és néha vasárnaponként meg egész nap dráma van :-)))))).

Barbitól még nyáron kaptam egy háromkötetes vegetáriánus szakácskönyvet, amiben nem csak hús-, hanem tojás- és tejmentes ételek is vannak. Persze én ezt azért keverem, mert a sajtot imádom, de vannak dolgok, amiket már elhagytam, és elképesztő, számomra eddig teljesen ismeretlen fűszereket ajánl a könyv a receptekhez, amik által lesznek hihetetlenül finomak az étkek. Most kb 3o féle fűszer van már itthon, már nem is tudom elképzelni vegetával és pirospaprikával a cuccot. Ami a legjobban tetszik, hogy az egész családom fenntartásokkal kezeli az én vegetáriánus preferenciámat és vicces megjegyzéseket szoktak tenni, amikor elővarázsolom a brokkolikat, padlizsánokat, karfiolokat stb a butykosomból. Amióta főzök viszont, mindig nagy kedvvel fogyasztanak a kajáimból megjegyezve, hogy "Húúúú de finom!!!". Szóval nem tudok főzni, be kell látnom.

Ez a főzőcskemóka meg akkor jutott eszembe, amikor támadt egyik este 1o körül egy olyan gondolatom, hogy a testünk a lelkünk temploma. Ezt a gondolatot egy olyan nap után tettem magamévá, amikor annyi időm volt egész nap, hogy egy szelet vajaskenyeret benyeltem reggel egy bögre tejjával. Hát jól megszenteltem a lelkem templomát. Na, gondoltam, hát ez így nem megy tovább. Elrohantam a boltba és aznap kb éjfélig tartózkodtam a konyhában, és attól fogva minden nap csomagoltam magamnak főtt kaját, amit a nyelvisiben-ittottamott megmelegítettem. És tök jó volt. Azóta ez a rendszer. És amikor elfogy a házi menzakoszt, akkor rászánok egy napot, és ezt is komolyan eldöntöttem (mint rengeteg dolgot az életemben december vége óta), hogy erre mostmár odafigyelek. És ehhez tartom magam. Mert fontos.

Éles váltással egy újabb téma húrjaiba csapván elmesélem, hogy csütörtökön volt egy nagyszerű Camino előadás, amit Lóri tartott. Igazán jó volt, de az volt a legjobb, hogy találkoztam Gyöngyivel, akivel talán 3 napig együtt mentünk az úton talán július végén, és azóta sem láttam őt. Nagy öröm ez. Rengeteg nép volt ott egyébként, tele volt a MOM központ. Nagyon sokakat érdekel a Camino, újabb két kórustársunk nekiindul júniusban. Mennyire irigylem őket! Annyira, de annyira visszamennék! Vissza is fogok, már eldöntöttem. Egyedül ezúttal. (Persze csak két esetben lehetséges ez: 1. ha már annyira fel fog vetni a pénz, hogy meg sem nyekkenek, ha két hónapig nincs bevételem, ellenben kiadásom ugyanannyi, mintha lenne vagy 2. le fogom szarni magasról, mint az elmúlt nyáron, hogy megtehetem-e anyagilag, egyszerűen megteszem és kész. (Bár most annyit dolgozom, hogy egymagamban eltarthatnék egy öttagú családot - nem kevés munkával, ezt azért hozzáteszem -, úgyhogy ha így folytatom akár félévre is elmehetek akár a világvégére is. Ez persze kicsit túlzás.)

És akkor végre, végre folytatódjon hát a Camino.

2007. július 18. szerda

Ma volt az eddigi legvidámabb nap. Végigröhögtük, sokminden történt.

Nagy nyugiban elindultunk reggel úgy 3/4 6 körül, semmi sietség. Egy idő után Barbi elkezdett nyafogni, én meg türelmetlenkedés helyett elkezdtem röhögni rajta. Jó sokáig együtt mentünk, aztán szokás szerint lemaradt.

Logroño előtt egy pecsételős helyen bevártam őt. Itt kaptunk sütit meg teát/kávét. Valamint pecsétet, mint kiderült attól a nénitől, akinek a képe benne van az útikönyvünkben, úgyhogy rögvest alá is írattuk vele a könyvet. Ekkor már mindketten olyan szinten voltunk, hogy képtelenek voltunk abbahagyni a hülyeséget. Barbi egy ösvény kellős közepén leült pisilni :-D.

Beértünk a városba (Logroño), megkukkoltuk a templomot mint rendesen, azután bementünk egy gyógyszertárba mindenféle cuccot venni. Egyik eladó sem értett angolul, úgy kellett elmagyaráznom a kamilla teát meg az intim szappant nekik :-))))). Kijövet Barbi beleöntötte az intim szappan felét a köztéren álló kukába (megszabadulandó a ballaszttól, hiszen minden deka számít egy zarándok hátát nyomó hátizsákban). Az opálosan fehéreskés szappan látványát el lehet képzelni a köztéri kukában folydogálva... én nagyon jól éreztem magam. Ezután bementünk egy édességboltba, ahol is Barbikám megkívánt egy jégkrémet. Azt az olyan fajtát, ami egy vékony csőhöz hasonlít, és ahogy nyalogatja az ember a tetején, úgy nyomkodja kifelé-fölfelé az alján. Akkor teljesen kész lettem, amikor kevesebb mint 1o perc múlva valamit alakított a hátizsákján, a feje mögött fejjel lefelé fordította az olvadozó fagyit, és kiejtette azt a főutcán a földre. Sokáig nem bírtam abbahagyni a röhögést az arca látványától :-)))))).

Nagyon jó momentum volt még az, amikor már iszonyatosan kellett pisilnem, de sehol nem volt egyetlen nyomorult bokor sem az úton. Szőlősök mellett gyalogoltunk felfelé egy emelkedőn, és elhatároztam, hogy bármi történjen, amikor felérünk a dombtetőre: leguggolok. Hát így is tettem, Barbi őrt állt. Alighogy letoltam a nadrágomat a semmiből ott termett két olasz biciklis. Én ott guggoltam letolt gatyóval az út szélén, és üvöltöztem, hogy forduljanak el. Igen ám, de nem beszéltek angolul... Azért megérezték a helyzet komolyságát, úgyhogy megálltak és elfordultak. Hatalmasat röhögtek és láthatóan remekül szórakoztak a helyzeten.

Megérkeztünk Navarrettebe. Ahogy bandukoltunk az úton, előttünk ment egy család egy kisgyerekkel. Barbi azt mondta, hogy van egy olyan érzése, hogy meg kellene előznünk őket. Ők még megnézték egy középkori kórház maradványait, mi viszont továbbálltunk. A szállás előtt ott ült a két olasz és amikor megláttak minket elkezdték nagy hangon mesélni mi történt a dombon. Aztán egy olyan ajánlatot tettek, hogy ők ketten meg mi ketten a Barbival... Ritkán használom jelzésekre az ujjamat, de akkor megérdemelte a helyzet. Bementünk inkább a szállásra, ahol csak tébláboltunk a recepció előtt, amikor is egy középkorú zarándoknő becsörtetett és elénk vágva ledobta magát a recepciós előtti székre. Becsekkolt, mi meg szólni se tudtunk a meglepetéstől. A tolakodás nem divatos akció itt. Aztán mi következtünk, amikor megérkezett a család, és a recepciós elküldte őket, mert nem volt már több hely... Hát ezért mondta a Barbi, hogy siessünk. Ha előttünk értek volna oda, akkor övék lettek volna az utolsó helyek. Így mi foglaltuk el azokat.

Iszonyú fáradtak voltunk mindketten, Barbi egyre jobban nyafogott, igazán kikészült, és mivel én is hulla voltam kicsit kezdett idegesíteni, de ez az idegesség csak vihogás formájában jött ki, semmit nem szóltam. A recepciós elkezdte az információáradatot ránk zúdítani spanyolul, ezért elmondtam neki, hogy csak angolul beszélünk. Erre közölte, hogy Spanyolországban vagyunk, ahol az emberek spanyolul beszélnek, és őt nem érdekli, hogy mi nem értjük. És folytatta tovább spanyolul, tök feleslegesen. Erre mondtam neki, hogy pusztán azért szóltam, hogy kevesebb energiát kelljen a szövegelésbe fektetnie, mert úgysem értjük, úgyis csak saját magát fárasztja. Igen tuskón válaszolt, persze csak a hanglejtéséből éreztem, mert érteni nem értettem semmit az egészből.

Miután lepakoltunk és megfürödtünk a mosás következett. Megbeszéltük, hogy összedobjuk a mosógépi mosás árát, és kimossuk az összes cuccunkat a mosógépben, mert a kézi mosás nem annyira alapos. Nem mindenhol van mosógép, jó, ha hetente egyszer találunk olyan helyet, ahol van. Magamra vállaltam a melót, mert az ágyunk a legfelső emeleten, a harmadikon volt, Barbi viszont megmozdulni sem bírt, annyira rosszul volt, a mosógép pedig az elsőn helyezkedett el. Nekem nem okozott problémát a lépcsőzés (bár én is éreztem a lábamat), úgyhogy összeszedtem a motyókat, találtam pont egy adag mosóport a gépnél, elindítottam a mosást, aztán elmentem vásárolni, és megfőztem, közben lejárt a mosógép, és kiteregettem a ruháinkat. Eközben Barbi arca a zöld szín különböző árnyalataiban tündökölt, és lázas lett. Hihetetlenül kikészült. Én meg még városnézni is elmentem, amíg aludt :-))) (biztos az a pár csepp roma vér teszi, ami az ereimben csörgedezik, hogy szívós és kiirthatatlan vagyok :-))).

Egyszer a lépcsőn felfelé rohanva szembetalálkoztam azzal a nagyon szimpatikus sráccal, akire már Puente la Reinaban is felfigyeltem. Most megszólított, és elmondta, hogy van egy uszoda a városban, ők oda tartanak a barátaival, menjek velük, ha van kedvem. Volt kedvem, de annyi házimunkám akadt :-))))), hogy időm nem volt a dologra.

Lóri azt írta az útravalóban, hogy amikor fáradtak vagyunk inkább ne mondjunk semmit, ha jót nem tudunk, mert később megbánhatjuk. Hát én nem mondtam semmit, de Barbus beleszaladt ebbe a dologba. Ugyanis amikor elkezdtem neki mesélni a történteket a recepcióssal, akkor ő, meg sem várva a történet végét, még az elején közbevágott és jól lebunkózott engem, hogy milyen kioktatóan viselkedtem, holott épp fordítva történt, a recepciós oktatott ki engem. Én is fáradt voltam, tök rosszul esett, hogy végig sem hallgatva engem támadott, és már épp besértődtem volna, amikor váltott és nagyon kedvesen feloldotta a hangulatot. Íme egy újabb dolog, amit meg kell tanulnom: elengedni végre a sértődést, vagyis az ego-játszmákat. Most csak rajta múlt, hogy nem romlott tovább a helyzet, mert én nem tudtam volna felülemelkedni a helyzeten, ha ő nem csinál úgy, mintha mi sem történt volna. Mennyire erős az egóm! Örökké fél valamitől, ezért mindent bántásnak vesz.

Estére már ordítani tudtam volna a fáradtságtól és rondákat mondani Barbinak a rohadt büdös krémje miatt, amitől már folyamatosan fáj a fejem és elkezd rángani a nyakam az idegességtől, amikor megérzem. És folyton, naponta 92-szer bekeni vele a lábát. Megőrülök! De nem, semmit nem szóltam, egyetlen nyomorult szót sem, ami igen nagy erőfeszítésembe telt (bár szó nélkül is tudja úgyis... már épp elégszer mondtam neki). Elmentem gyorsan aludni, bár sokáig képtelen voltam, mert a fejemnél egy spanyol család aludt (papa-mama- 2 kamasz gyerek). A gyerekek hangosan csevegtek, apuka pedig pont a fejem mellé tett a földre egy csörgős szatyrot, amiből kb félpercenként vett ki ill. tett be valamit.

Nagyon-nagyon jó volt ez a mai nap is azért, az egész gyaloglás meditáció volt. A templomban ima közben úgy éreztem, mintha repülnék, a pár hónapja szokásos gyomorgörcs helyett hosszú ideje ma először mintha héliummal töltött lufik lettek volna a gyomromban. Felemelő érzés volt :-))))))).

Jaj hát majdnem elfelejtettem a legjobbat. Mielőtt Logroñoba értünk, megbeszéltünk, hogy a város határában lévő szálláson letesszük a zsákokat, és nélkülük megyünk várost nézni. A város határán volt egy nagyon díszes, faragott kapu (olyasfajta, mint a katedrálisok bejárata). Barbi meg volt győződve, hogy csak a szállás lehet, és rögtön befordult és már majdnem bement a kapun. Én nem értettem, hogy hova megy, mert én láttam, hogy mi volt a hely.
- Hova mész oda Barbus?
- Hát nem azt beszéltük meg, hogy letesszük a zsákot?
- De. De ide???? Miért akarod ide tenni?
- Hát nem ez az albegue?
- Nem, Barbus, ez a temető. Albergue hosszú távra, nagggyyyon fáradt vándoroknak... :-)))))

A csípőm totál kikészült ma, olyan szinten, hogy lépni alig tudtam. Az volt az érdekes, hogy pár napja észrevettem, hogy a templomokban gyógyító erő féleséggel telik meg a testem. Kétszer kezeltem így a térdemet, és elmúlt belőle a fájdalom másnapra, a logroñoi katedrálisban pedig a csípőmet kezelgettem, és azonnal jobb lett. Ilyenkor a kezemben bizsergést érzek, a kezelt testrészben pedig meleget. Vajon templomon kívül is működik ez?